Pauljucsák Péter: Szürke és kék

 

arcokon ég a halványkék fény

lobogva a hideg szürkületben

s a háttér gyűrött papírjába

beleforr az árnyék

Weöres 1939-ben doktori disszertációját a vers-keletkezésrÅ‘l, e „szokatlan és majdnem járatlan tárgykörrÅ‘l” írta, kiindulópontom azonban nem a tudós értekezés, hanem az egész életpálya, melynek természetesen része az életmű, ám nem azonos vele. Nemes Nagy Ágnes legendás bon mot-ja – „Könnyű a Sanyikának, Å‘ nem ember!”  – kétségkívül szellemes megfogalmazása valami emberfölötti többletnek, mely egyben orvosolhatatlan csonkaság is – tanulmányom középpontjában azonban az ember áll. Weöres, az ember megelÅ‘zi Weörest, a költÅ‘t – bármily elválaszthatatlannak gondoljuk is a kettÅ‘t.

Már rég elpilledtem, amikor egy huszonéves, gyönyörű lány csöngetett be: kitörÅ‘ örömmel üdvözölték egymást (magyarul!), és legnagyobb elképedésemre rávette interjúalanyomat, hogy tartson vele fél órán belül egy farsangi bulira. Nem akartam hinni a fülemnek, amikor igent mondott. Hiszen még annyi kérdésre nem kaptam választ! Mi lesz így a könyvvel, amelynek erre a beszélgetésre kellene épülnie? Aggodalmas arcom láttán az öregúr elbűvölÅ‘ mosollyal fordult hozzám: „Ugye, velünk tart? Legalább látja az esti Párizst…”

Párizs teste a mulatságból hazatérÅ‘ nÅ‘é, estélyije itt-ott felfeslett, egy elsuhanó kocsi kereke szürkés vizet fröcskölt rá, ékszerei felragyognak, de rögtön el is tűnnek, mihelyst fekete sálja rájuk omlik. Párizs úgy is mozog, mint a hazafelé támolygó, lassan, imbolyogva, de valami ünnepélyes súllyal mozdulataiban. Vállán, nyakán, homlokán milliók futkároznak, kiabálnak, nevetnek, ölelkeznek, vadul szeretkeznek, komótosan andalognak, fotóznak és fotózkodnak, fociznak, esznek és isznak, izzadó hajlataiban keserű clochard-ok hemperegnek, négyen egyet vernek, zsebekbe rejtett pengék várakoznak, fogatlan szájak acsarkodnak, festett szájak súgják, gyere apukám, nem bánod meg!