Drágám! Soha nem gondoltam volna, hogy egykori vágyunk – nászút „a fény városába” – beteljesületlen marad. De látod, huszonhat évvel az esküvÅ‘nk után mégis eljutottam Párizsba, igaz, nélküled. Köszönöm, hogy kikísértél a reptérre, és nyugtatgattál, mert még sohasem jártam egyedül külföldön; különben is pánikos utazó vagyok, és már elÅ‘re szorongtam: sikerül-e három szűk nap alatt (péntek kora estétÅ‘l vasárnap délutánig) mélyinterjút készítenem József Attila utolsó élÅ‘ barátjával, FejtÅ‘ Ferenccel.

 

Utólag kiderült: jogos volt az aggodalmam. No, nem azért, mert vendéglátóm memóriája kilencvenhat esztendÅ‘s korára megromlott vagy elfeledkezett érkezésemrÅ‘l. EllenkezÅ‘leg: hihetetlen intenzitással él, tájékozódik és dolgozik most is. Inkább az idÅ‘zítéssel volt baj. Hiába állapodtunk meg az interjúra szánt órákban, neki mindig közbejött valami vagy valaki. Emlékszel? Már csomagoltam az útra, amikor levelet kaptam tÅ‘le, hogy péntek délután muszáj fölkeresnie a fogorvosát, ezért csak fél hat után tud otthon fogadni. Igen ám, de mire gyalogosan, elveszetten a párizsi forgalomban, térkép alapján megtaláltam a szállodámat, a recepción az a hír várt, hogy Monsieur FejtÅ‘ keresett telefonon, s kéri, sürgÅ‘sen hívjam vissza. Mit gondolsz, miért volt olyan fontos még aznap beszélnünk? Hogy lemondja elsÅ‘ találkozásunkat, mert váratlan vendégek toppantak be hozzá.

 

Másnap reggel végre fölkereshettem, de ezúttal is szabadkozással kezdte: délelÅ‘ttre visszarendelte a fogorvos. Látva, hogy elkeseredem a hír hallatán, fölajánlotta: tartsak vele, menet közben interjúzhatunk. Fia, Karcsi volt a sofÅ‘r. Ne tudd meg, milyen nyaktörÅ‘ mutatvány egy robogó autó hátsó ülésérÅ‘l elÅ‘rehajolva, az elÅ‘ttem ülÅ‘ szája elé tartott magnetofont görcsösen markolva, nehezen érthetÅ‘ artikulációját figyelve társalogni (hiszen éppen fogproblémái miatt szorult orvosi kezelésre)! Ezzel együtt minden kérdésemre szívesen válaszolgatott.

 

A rendelÅ‘ben sem vesztegettük az idÅ‘t, noha a plexi hegesztÅ‘maszkban dolgozó, fiatal doktornÅ‘ azonnal hozzálátott a Mester fogainak csiszolásához. Ezalatt én a kezelÅ‘ elÅ‘tti padon ücsörögtem az orvosnÅ‘ engedélyére várva, hogy bemehessek hozzá, és folytathassuk a beszélgetést. Amint beléphettem, rögtön elpárolgott az idegességem, látván, hogy a fogorvosi székben ülÅ‘ páciens milyen huncut mosollyal élvezi a szokatlan helyzetet. Míg a következÅ‘ fúrásra-csiszolásra vártunk, befejezte a történetet, amelyet elÅ‘zÅ‘leg abbahagyott. Hazafelé, immár kart karba öltve, séta közben, majd ismét az autóban, végül otthon folytattuk a szabálytalan interjút. Ő a bölcsek latinos derűjével idézte föl az elmúlt csaknem száz esztendÅ‘ eseményeit – én zaklatottságomat próbáltam rejtegetni elÅ‘tte.

 

Délután a barátságos-világos FejtÅ‘-lakás konyhájában kínált hellyel. Férfi látogatóival nyilván a dolgozószobájában szokott beszélgetni, abban a panoráma ablakos kiszögellésben, ahol a forgalmas Párizsra lehet látni – a mi interjúnk azonban szinte mindvégig a konyhaasztal mellett kávézás, nassolás közben készült. Talán e nÅ‘i „felségterületen” meghittebben tudott számot adni intim emlékeirÅ‘l – hiszen engem életútjának érzelmi vonatkozásai is érdekeltek. (Imádott felesége, Rózsi már öt éve meghalt. De a festményei révén mindvégig jelen volt és maradt közös otthonukban.)

 

Ezen az estébe hajló délutánon végre hosszasan és meghitten tudtunk beszélgetni. Magával ragadóan empatikus volt. Még meg is ríkattam, amikor kértem, próbálja fölidézni, hogyan mondta saját verseit József Attila. Készségesen leemelte a polcról az 1938-as Cserépfalvi-kötetet, s nagy beleérzéssel, fennhangon olvasta a Kései siratót. De kétszer is elsírta magát, amikor ahhoz a részhez ért: „Te már sehol sem voltál! TÅ‘lem elvetted, kukacoknak adtad édes emlÅ‘d…” Abból, hogy újabb próbálkozásra sem tudta befejezni ezt a sort, arra következtettem, hogy sok évtized után, József Attila versét megszólaltatva saját édesanyja korai elvesztését is újraélte… Elcsukló hangját Å‘rzi a magnószalagom.

 

Soha nem olvastam arról, amit ekkor elmondott. Úgy beszélt József Attiláról, mint akit mindvégig csodált, önmagát pedig – Ady metaforája alapján – a költÅ‘ „cifra szolgájának” tekintette: „A mi viszonyunkban volt valami a mester–tanítvány kapcsolatból: famulus voltam Attila mellett. Az elsÅ‘ perctÅ‘l fogva szerelmes voltam belé – ahogy egy férfit lehet szeretni, amihez a testi szerelemnek nincs sok köze. Különösnek tűnhet, de 1930-as elsÅ‘ találkozásunktól kezdve – amikor a Tiszta szívvel című versétÅ‘l elbűvölve, Lakatos Péter Pál közvetítésével fölkerestem a lakásán – Å‘ lett az életem központja. Valósággal megbabonázott: megéreztem benne a varázslót. És számomra mindig sámán maradt. És az Å‘ költészetének ismeretében határoztam el, hogy nem fogok többet verset írni.”

 

Éreztem, oly mélyen föltárulkozott most, mint kevesek elÅ‘tt. Sejtelmem sincs, minek köszönhettem kivételes bizalmát. De boldog voltam, és megtisztelve éreztem magam! És képzeld, amikor szusszanásnyi pihenÅ‘t tartottunk, „tornázni” hívott a szalonba: egymás melletti széken ülve légzésgyakorlatokkal, lazító-nyújtó akrobatikával vezettük le a nap fáradságát. Ő eközben is friss volt és mosolygós. Nem érzÅ‘dött rajta kimerültség. Mindvégig lenyűgözött, milyen sokfelé tud egyidejűleg koncentrálni. Sajnos, az interjú alatt nem kapcsolta ki a telefonját, amely persze sűrűn megszólalt, Å‘ pedig minden alkalommal fölcsillanó szemmel fogadta a hívást és ráérÅ‘sen diskurált. Ilyenkor leállítottam a magnót – s ahogy elÅ‘rehaladt az idÅ‘, egyre gyakrabban kényszerültem erre.

 

Már rég elpilledtem, amikor egy huszonéves, gyönyörű lány csöngetett be: kitörÅ‘ örömmel üdvözölték egymást (magyarul!), és legnagyobb elképedésemre rávette interjúalanyomat, hogy tartson vele fél órán belül egy farsangi bulira. Nem akartam hinni a fülemnek, amikor igent mondott. Hiszen még annyi kérdésre nem kaptam választ! Mi lesz így a könyvvel, amelynek erre a beszélgetésre kellene épülnie? Aggodalmas arcom láttán az öregúr elbűvölÅ‘ mosollyal fordult hozzám: „Ugye, velünk tart? Legalább látja az esti Párizst…” Bevallom: az újabb idÅ‘veszteség ellenére örültem a meghívásnak, hiszen a városból mindeddig csak azt az utat „ismertem”, amelyet a gyorsvasúttól a szállodáig, majd onnan az Å‘ lakásáig megtettem.

 

Sokat autóztunk, mire megérkeztünk a fiatal művészek lakta házba, ahol már vártak bennünket. Igazi városnézÅ‘ túrán érezhettem magam. Útközben Tünde – aki meghívott bennünket, magyar származású iparművész – „idegenvezetett”: hol járunk, mit láthatok éppen. És a lakás milyen remek helyen volt! Ha kinéztem az ablakon, ott magasodott közvetlen közelben a kivilágított Eiffel-torony, amelyet nem láthattam volna „élÅ‘ben”, ha nincs ez az összejövetel. A karneváli hangulattól FejtÅ‘ is kivirult. Ő volt az est díszvendége, mindenki körülötte tolongott, vele akart szót váltani – Å‘ pedig meghatottan, gyönyörködve nézte a fiatalokat, élvezte a jó zenét, éppen csak táncra nem perdült, noha a járás már bottal is nehezére esett.

 

Feledhetetlen este volt. De… talán mondanom sem kell: másnap, az utolsó délelÅ‘ttön is borult a program: néhány órára magamra maradtam a lakásban, mert a házigazdát halaszthatatlan baráti találkozóra hívták. Végre elgyönyörködhettem a panorámaablakok mögül föltáruló párizsi forgatagban. Ám ahogy múlt az idÅ‘, erÅ‘t vett rajtam a kétségbeesés. Hiszen még a felét sem tettem föl az elÅ‘re végiggondolt kérdéseknek, és a repülÅ‘jegyem a ma esti gépre érvényes. Sírás fojtogatott, amikor végre hazaérkezett. Meglátva szorongó arcomat, bűnbánó-kedves mosollyal kérte: menjünk ki a konyhába, folytassuk a beszélgetést. Aznap valahogy elkerülték a telefonok – noha nem hiszem, hogy a kedvemért kikapcsolta volna a készülékét…

 

Búcsúzáskor dedikáltattam vele a Széchenyi Ágnes szerkesztette Szép Szóval című kötetét. És Å‘ konyhai idillünkre emlékeztetÅ‘, gáláns-humoros ajánlást írt a belsÅ‘ címoldalra: „Drága Valachi Annának, aki most megint megfÅ‘zött, holott már rég meg voltam általa fÅ‘zve. Szeretettel FejtÅ‘ Ferenc. Páris, 2005. febr. 20.”

 

Remélem, nem tettelek féltékennyé. Tudod, Å‘ már csak ilyen: örök-pajkos trubadúr!

 

Most gyorsan bedobom ezt a lapot, mert mindjárt indul a gépem. Meglátod, elÅ‘bb hazaérek, mint ez a kis párizsi anzix.