Weöres Sándor életművében a formai virtuozitásnál és a szerepjátéknál mindig jobban érdekelt az alkotás misztériuma, a költés titokzatos mozzanata. Az ihlet a termékeny sötétségbÅ‘l felszínre emel bizonyos képeket-hangokat, s a poéta azokat szavak formájában papírra veti, hogy a nyelv, a zene és a ritmus diktálta keretek között tovább éljenek. Hogyan születik a vers, és miért?

 

Az ezzel összefüggÅ‘ kérdés mélységeire Weöres életműve eszméltetett. Mi a költÅ‘ helye, szerepe, tevékenységének értelme a modern társadalomban?

 

Weöres 1939-ben doktori disszertációját a vers-keletkezésrÅ‘l, e „szokatlan és majdnem járatlan tárgykörrÅ‘l” írta, kiindulópontom azonban nem a tudós értekezés, hanem az egész életpálya, melynek természetesen része az életmű, ám nem azonos vele. Nemes Nagy Ágnes legendás bon mot-ja – „Könnyű a Sanyikának, Å‘ nem ember!”  – kétségkívül szellemes megfogalmazása valami emberfölötti többletnek, mely egyben orvosolhatatlan csonkaság is – tanulmányom középpontjában azonban az ember áll. Weöres, az ember megelÅ‘zi Weörest, a költÅ‘t – bármily elválaszthatatlannak gondoljuk is a kettÅ‘t.

 

„A művész a mű eredete. És a mű a művész eredete. Egyik sincs a másik nélkül”, figyelmeztet Heidegger.  A filozófus az ember világ felé nyílásának – s egyben a világ adódásának – módját a hangoltság fogalmával írja le. Azt a sajátos hangoltságot keresem tehát, amely Weöres eszmélkedését, ember és költÅ‘-létét, így művészetét is meghatározta. A hangoltság egyike Heidegger sajátos, a „belső” és „külső” világ szétválasztását meghaladó fogalmainak. A hangoltság e sajátságát legkönnyebben talán a hangulat fogalmából érthetjük meg: a társaságba érkezÅ‘ vendég „kész” hangulatba csöppen, mely kihat a sajátjára, viselkedése azonban alakítója is ugyanennek a hangulatnak, így egyik sem redukálható a másikra.

 

Weöres pályáját sem vezethetjük vissza egyetlen tényezÅ‘re: körülményeire vagy alkatára. A kettÅ‘ kölcsönhatása az érdekes, illetve ami belÅ‘le kibontakozott: az életpálya és az életmű.

 

 

Két pólus erÅ‘terében

 

Weöres Sándor életének nagy ellentmondásai igen korán jelentkeztek. A szülÅ‘i ház légköre egyszerre serkentette és bénította.

 

Édesanyja, Blaskovich Mária művelt, több nyelvet beszélÅ‘, az antropozófia iránt érdeklÅ‘dÅ‘ asszony volt, német nevelÅ‘nÅ‘t fogadott fia mellé, maga is tanította, s korán kezébe adta a klasszikusokat. A gyerek képzeletvilágát a legváltozatosabb tartalmak tüzelték, más korok, más tájak valódi és fantasztikus eseményei, melyekhez képest a köznapi élet fárasztóan önismétlÅ‘nek, vontatottnak tűnt. Olvasmányai eltávolították kortársaitól, a falubeli gyerekektÅ‘l, s arra ítélték, hogy nála idÅ‘sebbek barátságát keresse.

 

Egy Kosztolányinak írt, tizenhét éves kori levele bizonyítja, hogy amit a környezete koraérettségnek tartott, nyűg is volt a számára: „Mindig úgy voltam, mint egy utalvány, amit majd a jövÅ‘ bevált – így nevelÅ‘dtem másodikos-korom óta az iskolában is, kivételeztek velem [...] Azért, mert tízéves taknyos koromban belémmászatták már a férget, hogy pozitív-abnormitás vagyok és okvetlenül költÅ‘ leszek” .

 

A fiú tehetségét elsÅ‘sorban az anya vehette észre és ápolhatta, mert az apát, a Tanácsköztársaság idején a vörösökhöz átállt, s ezért 1920-ban kényszernyugdíjazott huszártisztet elsÅ‘sorban a birtok, a gazdálkodás érdekelte. A koravénnek tűnÅ‘, sokat betegeskedÅ‘ „Cina” dolgaiból nem sokat értett. Nem tetszett neki, hogy a kamaszfiú a versein dolgozva végigcigarettázza az éjszakákat, aztán a fél napot átalussza: folyton csepülte mihasznaságáért. Az érettségi után elkeseredett sorokat írt a csöngei légkörrÅ‘l Székely László szombathelyi papköltÅ‘nek, szemináriumi prefektusnak: „olyan mérgezett a helyzetem, hogy már aludni is csak hajnal-felé tudok, lélekzet-elakadásokra riadozok föl félálomból egy éjjel néha hússzor is, bróm és egyebek dacára. ReggeltÅ‘l-estig más-valaki dühének cérnaszálán függök kisgyerek-korom óta, bármiért is dühös, mindig rajtam tölti ki a dühét az apám, ezért is vagyok olyan, amilyen és ez rondít bele most is nap-mint-nap az életembe.”  Az összezártságban az efféle, szüntelenül levegÅ‘ben lógó feddés, elmarasztalás és az ebbÅ‘l sarjadó bűntudat ellen aligha lehet másként védekezni, mint színleges megfeleléssel és a saját érzelmek zárójelbe tételével, távolságtartással, elidegenedéssel, költött világokba meneküléssel. Az ilyen gyerek nagyon érzékenyen ráhangolódik a rettegett szülÅ‘re: idÅ‘ben meg kell éreznie a közeledÅ‘ vihart, ezért válik belÅ‘le jó megfigyelÅ‘.

 

Az anya tehát a kis költÅ‘zseni, a híresség, az „új PetÅ‘fi Sándor” szerepét osztotta rá, apja ellenben elvárta, hogy gyakorlatias férfiemberként viselkedjen, akire a birtokot is rábízhatja. Ő az anyja által kínált szerepet fogadta el, így apjával állandó konfliktusban élt. A csodagyereket egyszerre fogadta rendíthetetlen meg nem értés és várakozásteli bátorítás. Egyik sem múlt el nyom nélkül. Apja éppoly mélyre ültette benne saját tevékenységének leértékelését, mint anyja a zsenitudatot. Egy Jékely Zoltánnak írott 1935-ös levelében, melyben doktori címéhez gratulál, látszólag tréfás hangon fogalmaz: „Mint magad is tudod, egy poéta, úgy, ahogy van, meglehetÅ‘sen szánalomraméltó és értelmetlen valaki; így nekünk sokkal inkább szükségünk van, mint a rendesebb egyéneknek, efféle megtévesztÅ‘ betűkre a nevünk mellé.”

 

Weöres gyermekkorában állandóan betegeskedett. Nyilván közrejátszottak ebben a szülÅ‘k ellentmondásos elvárásai, de ennek köszönhette, hogy sokat volt magántanuló. Megszokta, hogy saját tempója szerint haladjon, saját érdeklÅ‘dése szerint válogassa meg olvasmányait: természetesnek tartotta szellemi függetlenségét. Mind jobban gyűlölte a rákényszerített szerepeket és elvárásokat. Megtanulta, hogy a békesség kedvéért úgy-ahogy eleget tegyen nekik, ám idÅ‘nként – ha már nem bír saját nyugtalanságával – provokatívan tiltakozzon ellenük. Maga is tisztában volt személyisége ellentmondásaival: „a tehetetlenség, az egyoldalúság, félszegség, szabadosság, túlságos-nyíltság, egoizmus és igába-törni-nem-akarás keveréke vagyok”, írja.  A kortársaitól elszakító különleges neveltetés mellett ezek az ellentétek alapozták meg életidegenségét, és formálták iróniára hajló alkatát.

 

Elszigeteltsége és apja értetlensége késztette, hogy kétségbeesetten kutassa a szellemi útmutatást nyújtó apafigurákat. Mestert keresve levelezett kedves tanáraival, majd Kosztolányival, Babitscsal, Füst Milánnal, Kodállyal, Fülep Lajossal. A Vigiliának 1983-ban így fogalmazott: „tanáraim és költÅ‘-író pártfogóim komolyabban vették költÅ‘ségemet, mint én magam. Kosztolányi, Babits, Kodály nélkül nemigen szabadultam volna ki a falusi környezetbÅ‘l és a falusi életformából.” És, tegyük hozzá, nem szabadult volna meg az apjától. A költészet a lázadás eszköze volt. „Tulajdonképpen anélkül, hogy valaha is költÅ‘ akartam volna lenni, úgy benne ragadtam a költészetben, mint számomra egyetlen lehetÅ‘ségben”, vallja meg egy 1974-es beszélgetésben.  LeveleibÅ‘l is kitűnik, hogy a költÅ‘-létet már kamaszkorában, mint valami nyakába szakadt nagy feladatot vette magára, s mestereihez mint sorstársaihoz fordult.

 

Eltávolodását szüleitÅ‘l a korszak másik nagy fiatal költÅ‘-tehetségének, Jékelynek a hangján írt, s ezért ritkaságszámba menÅ‘en személyes Hazatérés című versében örökítette meg, huszonhárom évesen: „Anyám szemében kapzsi féltés. / Apám szemében görbe vád – / hogy megjöttem, fölhozta mégis / a legvénebb üveg borát. // … // Vacsorázunk. Pár szó – és csönd lesz. / És az a csönd úgy kiabál. / Mintha az étel sótlan volna, / mikor pupozva van a tál. // Rámnéz anyám, rámnéz apám is: / Nem az van itt már, aki volt? / És fönn az égen, úgy mint régen, / rostokol a nagybajszu Hold. // … // Miért nem tudunk már örülni, / ha étel és bor oly remek? / Miért vagyunk mi mind a Földön / olyan örök idegenek? // Miért nem tudok sírni, bÅ‘gni, / hogy megvénül anyám-apám / anélkül, hogy megsimogatnám / az arcukat, mint hajdanán?”

 

A kettÅ‘sség jellemezte a viszonyát Csöngéhez is: érettségi után nem volt otthon maradása, az egyetemen társakat, szórakozást talált, de a léha, nyüzsgÅ‘ élet nem kedvezett a bensÅ‘ nyugtalanságát enyhítÅ‘ alkotómunkának. Már harminc felé közeledett, mikor megfogalmazta: „Tapasztalatom szerint csak Csöngén, teljes magányban tudok olyat írni, ami kedvemrevalóvá sikerül. [...] És mégse maradhatok mindig ott, mert Csöngén minden élmény elkerül és ha egyhuzamban egy-két évig ott vagyok, belezápulok önmagamba, kiapadt kúttá változom.”

 

Az unalom

 

Már Arany János megfogalmazta a Tamburás öreg úrban, hogy a költészet forrása az ihlet és az unalom. Weöres Takáts Gyulának írt levelében így ironizál: „fÅ‘ szórakozásom az unatkozás, el se tudod képzelni, milyen mennyei élvezet ez nekem; és talán Neked is, így lehet, hiszen ez kapcsolt bennünket össze. Az unalom ínyencei, ópiumszívói voltunk és jól éreztük magunkat együtt.”  Weöres alapélménye, az unalom természetes folyománya volt az apja és anyja kétfelé rángató erÅ‘terében kifejlÅ‘dött életidegenségnek. Az unalom nem csupán indíték az alkotásra. Heidegger A metafizika alapfogalmai címen kiadott elÅ‘adásaiban hosszan értekezik ennek a sajátos hangoltságnak a jelentÅ‘ségérÅ‘l. Mikor eluralkodik rajtunk az unalom, „név, társadalmi rang, foglalkozás, szerep, életkor és sors mint az enyém és a tiéd lehullik rólunk.”  Heidegger az unalomnak háromféle formáját különbözteti meg: az unatkozást valami közben, az unottá válást, s végül a mély unalmat. A mély unalom hangoltsága abból nyeri különleges jelentÅ‘ségét, hogy kiemel bennünket hétköznapi személyiségünkbÅ‘l. Akin eluralkodik a mély unalom, az számtalan lehetÅ‘séget lát, de egyikbe sem képes belebocsátkozni. CselekvÅ‘képessége megbénul, de épp mert semmibe nem képes belevonódni – ami óhatatlan beszűküléssel járna –, távolságot nyer. Meglátja a fennálló esetlegességét, felnyílik elÅ‘tte a lehetséges világok sokasága, és tulajdon – némiképp nyomasztó – szabadsága. A mély unalom szembesülés a tagolatlan idÅ‘vel. Olyan állapot, melyben jelentÅ‘ségét veszti a „pillanat hegye”, s így átjárja az idÅ‘fölötti, az öröklét sejtelme. („Van néha olyan pillanat / mely kilóg az idÅ‘bÅ‘l”, írja Weöres az Örök pillanatban). Heidegger szerint „könnyű kapkodó idÅ‘töltéssel legyűrni az unalmat, s így fitogtatni magunk elÅ‘tt egészséges és tisztes életrevalóságunkat, kiválóságunkat, nehéz viszont nem szembeszállni egy mély unalommal, hagyni, hogy az áthangoljon minket, hogy valami lényegit halljunk meg tÅ‘le.”  Weöres apja alighanem épp ebben az „egészséges és tisztes életrevalóságban” hitt, míg a fiúnak szent meggyÅ‘zÅ‘dése volt, hogy az unalom alján valami fontos titok lappang. Heideggernél a mély unalom a filozofálás elÅ‘feltétele, Weöresnél az alkotásé. Az unalom forrása a belevonódásra képtelenség, azaz az idegenség. Az éjszaka cigaretták mellett verset író fiatalembert az unalom mélyérÅ‘l elÅ‘húzott vers, mely nem valamirÅ‘l (a már adottról) beszél, hanem új tartalmat hoz felszínre, egyszerre kapcsolta be a lét felszín alatti áramaiba, és távolította el a konvenciók, a mindennapiság világától. Weöres élete végéig ebben a körben forgott, s legnehezebben a terméketlen periódusokat viselte, ahol az idegenség gyötrelmét semmi sem enyhítette. Ilyenkor vagy elfoglalta magát műfordítással, esetleg pasziánsszal, vagy az elzsongító alkoholhoz nyúlt.

 

 

Neuraszténia és éntelenség

 

A versírás egyszerre von – Rilke kifejezésével – „az erÅ‘sebb lét közelébe” és szakít ki az emberi közmegegyezésbÅ‘l, a közhelyek és sztereotípiák világából. A költÅ‘-lét ebben a kettÅ‘s feszültségben telik. Ahogy a neuraszténiáját – „a magyar királyi megÅ‘rülést elkerülendő”  – közkórházban kezeltetni készülÅ‘ Weöres fogalmaz: „az alkotással járó természetellenes életmód deformálja és idegbeteggé teszi az embert” . Tegyük hozzá, ilyen arányvesztés könnyebben következik be, ha a lelki struktúra már eleve deformált, ha elfojtások terelnek el jelentÅ‘s energiákat, s ezek csatornázódnak a túlhajtott munkába, mely a menekülés egyetlen útjának tűnik.

 

A neuraszténia formájában testet öltÅ‘ gyötrelmek elÅ‘l Weöres a bevált eszközökkel igyekezett elszökni: még jobban eltávolodott saját érzelmeitÅ‘l.

 

Az elidegenedés áthatotta a versíráshoz fűzÅ‘dÅ‘ viszonyát is: úgy tekintett rá, mint valami élettani funkcióra: „a költészet belÅ‘lem úgy csurgott mindig, mint valami váladék. Teljesen szándéktalanul.”  Énjét igyekezett a személytelenben feloldani. Az Ars poetica című versében tanítás-szerűen megfogalmazott szentenciával – „legyél egyén-fölötti: / vesd le nagy-költÅ‘séged, ormótlan sárcipÅ‘det” – voltaképp önmagát biztatja. Két nagy törekvése ért itt össze. Az egyik az apjával szembeni ösztönös védekezésbÅ‘l született elidegenedés radikális felfokozása – ebbÅ‘l lesz az egyén-fölöttiség, a másik az anyja által felkínált, s menekvésképp készségesen elfogadott költÅ‘szerep kényszereinek levetése. Aligha vonzotta volna az elidegenedés felfokozása és a személytelenség, ha nem érzi, hogy ezzel a mindent átfogó és elfogadó közönnyel a világgal való eggyé válás felé halad – még ha az effajta feszültségcsökkenés nem is kedvez költÅ‘i működésének.

 

„Csak bámulok, befelé, önmagamba; bámulom azt a nagy, túlvilági lyukat, mely pár évvel ezelÅ‘tt még csak egy kis fényesség volt egy folyosó túlsó végén, most pedig már akkora, mint egy ház. Csupa sugárból készült ház és nem lakik benne senki-semmi. Azt hiszem, ez az élet végsÅ‘ értelme, hogy az ember ide elérkezzék; de a lírának halála ez a megérkezés, hiszen errÅ‘l csak úgy szólhatna az ember, ha teljesen üres lapokat tudna írni. Az egyszavas verstÅ‘l így jutottam a semennyi szavas versig.”

 

Így vált a költészet az éntelenség gyakorlásának terepévé: egyre több Weöres-műben oldódott szét a versbeli „én”, vált kétségessé szubjektum és objektum viszonya, s lépett ezek helyére a „lét beszéde”, melyben én, te, Å‘, lélek, külvilág, ha megjelennek is, mind egyenrangú, hol egymással versengÅ‘, hol egymásba olvadó káprázatok csupán. A Tapéta és árnyék híresen enigmatikus befejezésében „EGYSZERRE KÉT ESTE VAN / MINDKETTŐ CSAK FESTVE VAN / HARMADIK AZ IGAZI / KOLDUSKÉNT ÁLL ODAKI”. Az egyik este a külsÅ‘ világban „objektíven” beálló napszak, a másik este ennek „szubjektíven” átélt vetülete a belsÅ‘ világban: az emlékek, érzések és gondolatok önismétlÅ‘ tapétamintájára hulló árnyék. MindkettÅ‘ csak „festve van”. Az „objektív” külvilág eszméje éppúgy gondolati konstrukció, mint a „szubjektív” belsÅ‘ világ tapétamintái. Az „igazi” estében, mint elsÅ‘dleges és teljes tapasztalatban ezek nem válnak szét egymástól. Ez a tapasztalat azonban koldus, mert az ilyen élmények nemigen válthatók a szavak aprópénzére, nem birtokolhatóak s így át sem adhatóak.

 

Az ábrázolt és az ábrázoló délibáb-szerű egymásba-játszása, az alany-tárgy határok lebomlása Weöres Sándor verseiben mostanában igen népszerű kutatási téma. A legszebb példa erre a Harmadik szimfónia: „Hasztalan üldözöm zajban, csendben, / nem érem el soha: itt van bennem, / vad futásommal Å‘ űzi magát, / mécsesem fénye az Å‘ kicsi foglya, / vézna, ijedt fény, mégis beragyogja / a végtelen tükör-palotát.”

 

 

„Az ostobaság gyógyító éjszakája”

 

Weöres már nagyon korán felismerte, hogy a költészet másként működik, mint a világot tárgyak halmazává redukáló analitikus gondolkodás. Tizenkilenc évesen írta: „Újabban egészen megszoktam, hogy ne szavakban, hanem képekben, határozatlan víziókban gondolkozzam […] újabban minden efféle képeket fakaszt belÅ‘lem, sokszor csak színeket és vonalakat. Újabban a hátgerincem alkot véleményeket, a fejemtÅ‘l függetlenül – és lehet, hogy Å‘ okosabb is, mint az a három cserebogár, ami a koponyacsontom üregében duruzsol és a hiányzó agyvelÅ‘t úgy-ahogy helyettesíti.”  Kibontakozó antiintellektualizmusa intellektuális kísérlet volt, hogy megértse, mi értelme van az értelem elvetésének. Vas Istvánnak írott levelében fejtette ki teóriáját: „Úgy hiszem, szükségszerű dolog, hogy a kultúra rövidesen eltemetÅ‘djön, mint Hellász épületei; egy késÅ‘bbi kor talán majd megint kiássa. Gyönyörű, de idegÅ‘rlÅ‘ és pestisnél gyilkosabb kulturális nappal van már Dante ideje óta, az emberiség alaposan kiérdemelte a gyógyító éjszakát. A művészet és gondolkodás: betegség; csak ostobaság gyógyíthatja ki belÅ‘le az emberiséget. A görög-római kor után Krisztus adta ezt az ostobaság-injekciót”.  Egy másik levélben: „Most tulajdonképpen egyetlen teóriában és politikai-társadalmi elvben sem hiszek; de hiszek abban, hogy vannak érdemes emberek, kiknek kezében bármelyik elv érdemessé válhat. Mussolini nagyszerűen épülÅ‘ új Itáliája éppúgy tetszik nekem, mint Sztalin kemény államkapitalizmusa, Hitler kultúraellenes hangyaboly-rendszere, Gandhi miszticizmusba hajló politikája. Talán nem ellentmondás, hogy mindnek egyformán lelkes híve vagyok”.  Ezek persze ironikus kijelentések. Az iménti vallomást például így folytatja: „(közülük Hitler rendszerét tapasztalásból is jól ismerem, egyszer Brémában majdnem becsuktak)”. Sebtében összetákolt elméletei megalapozatlanságát, önkényességét alighanem maga is érezte, az önigazolás kényszerétÅ‘l mégsem szabadulhatott. Szándékosan provokatív kijelentéseivel levelezÅ‘partnereitÅ‘l szeretett volna segítséget – igazolást vagy cáfolatot – kapni. Fülep Lajos elÅ‘tt például igyekezett racionalizálni saját tevékenységét: „a világfolyamatot tervszerűen-épülÅ‘ dolognak látom, folytonos gyarapodásnak, mely valahonnan indul és valahová törekszik. Az ember, szerintem, ennek a gyarapodásnak munkása, igavonó barma. Célom, hogy a gyarapodás-folyamatot erÅ‘mtÅ‘l telhetÅ‘leg elÅ‘segítsem. [...] Azt hiszem, tipikusan XX. századi világkép ez. Ellentétben áll a kereszténységgel, szabadság-eszmével és bolsevizmussal egyaránt, hiszen ezek az elérhetÅ‘ legnagyobb személyi boldogságra törekszenek [...] Megegyezik elméletem a hitlerizmussal, mely csak a közösséget akarja erÅ‘síteni és a személlyel csak mint résszel törÅ‘dik.” Ugyanebben a levelében: „szeretnék objektív cáfolatot kapni a teóriámra, minden szubjektív ellenszenvtÅ‘l függetlenül. [...] Teóriám vagy érték, vagy pedig agyrém; és ha az utóbbi eset áll fönn, a „higyje el, hogy marhaság” nem gyógyíthat ki belÅ‘le, csak az „ezért meg ezért marhaság””  . Weöres itt még azt reméli, hogy a rohamosan modernizálódó társadalmakban fellépÅ‘ elszemélytelenedés és a szellemi ember egyén-fölöttisége tulajdonképpen egyazon jelenség két arca: egymást támogatják és hitelesítik.

 

Csak a második világháború alatt, Hamvas Béla hatására, és A teljesség felé próza-darabjain dolgozva hagyott fel ezekkel a kétségbeesett próbálkozásokkal, hogy a versírásnak egyértelmű társadalmi funkciót (s ezen keresztül saját létének értelmet) találjon. Mindenesetre egész életében kereste tevékenysége igazolását, nemcsak kényszerűségbÅ‘l, a „szocialista társadalom elvárásai”, de saját kételyei miatt is.