KészülÅ‘ antológiánkban versek, rövid prózai írások, festmények és lírai jegyzetek idézik meg a haza, a szülÅ‘föld szeretetét – a honi tájak, a fÅ‘város szépségét és kopárságát, a magyar történelem fontos eseményeit és szereplÅ‘it, kitaszítottságot, üldözöttséget, emigrációt és honvágyat; a hazatalálás sóvárgását. A kötet megjelenéséig ízelítÅ‘ket közlünk.

 

 

Kassák Lajos: HONVÁGY

 

 

Szétdobálom mindenem

ne kínozzon semmi

se súly se szín se forma.

 

Elég nekem

furcsa

emberségemet cepelnem.

 

A fák égre vetett árnyfoltjai

s néhány eltévedt hang

kísér.

 

Magába fogad a csend

jó hazám

ahol én is része leszek

a semminek.

 

 

„Honvágy” szavunk furcsa, kettÅ‘s értelmet hordoz. ElsÅ‘ értelmét mindenki ismeri, így használjuk minden hétköznap. De nemcsak arra lehet gondolni, hogy valaki hazájától kényszerűségbÅ‘l távol vágyakozik az elveszett otthon után, hanem arra is, hogy az ember – alkalmasint tekintet nélkül tartózkodási helyére – hajlamos „hazavágyni”, éspedig nem valami kósza hangulattól vezérelve, hanem lelke mélyébÅ‘l és igazán. Így honvágya lehet valakinek az ókori Hellász iránt – mint némely költÅ‘knek, habár sose éltek benne –, vagy Párizs iránt – mint volt egy idÅ‘ben más művészeknek, habár sose jártak ott. De elÅ‘fordulhat, hogy az embert úgy kínozza a honvágy a hazája iránt, hogy közben benne él; mert érzi, ez a haza nem esik egybe azzal a hazával, amelyben csakugyan élni lehetne. Otthonról hazavágyni pedig sokkalta kilátástalanabb, mint távoli helyekrÅ‘l, ahonnét a távolságnak hála, úgy tetszik, az otthon körvonalazható alakokkal, emlékekkel és megfeleltethetÅ‘ házaknak, vizek szagának, dombok vonulatának. Ez a másik fajta honvágy nem ismeri a kiskapukat, cserébe viszont az elÅ‘zÅ‘ felszínes nosztalgiánál sokkalta személyesebb, intenzívebb és közölhetetlenebb: mivel egyértelmű tárgya sincs, olyan, mintha iránya sem lenne. De megkockáztatom: csakis ez a közölhetetlen valami a honvágy.

NACSINÁK GERGELY ANDRÁS

 

 

Illyés Gyula: DÉLBEN

 

 

Egy nyír, egy nyár, egy sornyi krumpliágy,

a krumpli közt egy törpe délibáb,

egy napraforgó… félszegen ezek

várják tÅ‘lem, hogy versbe lépjenek

és mint az emberek

a pusztáról tán elkerüljenek –

Mert meggyűlölvén bús szülÅ‘honát

már futna innen mindenki tovább;

a cséplÅ‘gép pelyvafelhÅ‘ibÅ‘l

a részesek és ökreik mögül

a béresek, – ki csak vágyódni tud,

gémlábával a keshedt csordakut,

a délibábban tocsogó akác –

s én is, mint nyája után a juhász.

 

 

’36-ban, a Puszták népe megjelenésének évében született és a Nyugatban látott napvilágot a vers – milyen csüggesztÅ‘, ha ma is idÅ‘szerűnek érezzük a fasizálódás társadalmi közérzetét dokumentáló művet. A vers mesésen indul. Illyés a címbeli idÅ‘pont megjelölése után a helyet jellemzi a felsorolással. A két fa és a krumplisor közt feltűnik egy törpe délibáb, egy napraforgó is, és itt, a harmadik sor közepén egy pillanatra megáll a vers… A folytatással pedig a költészet magasába emelkedve az olvasót is beavatja:…félszegen ezek várják tÅ‘le, hogy versébe lépve tán elkerüljenek pusztai élÅ‘helyükrÅ‘l, mint az emberek. Furcsa beszéd, s érezzük: a déli nap káprázata is belejátszik, holott minden kétséget kizáróan: ez a valóság. Újabb felsorolás következik, most a pusztán élÅ‘ emberek életképeibÅ‘l, s a kemény indoklás is elhangzik: Mert meggyűlölvén bús szülÅ‘honát / már futna innen mindenki tovább… ki csak vágyódni tud. S hogy konkrétan ki? A részesek, a béresek, s egy emblematikus képpel: gémlábával a keshedt csordakut. Záró szomorúságként még azt is kiböki: s én is, mint nyája után a juhász, ami az elÅ‘zÅ‘ sorra, a délibábban tocsogó akácra rímel, s ezzel kikerekíti a Délben látleletét.

HORGAS BÉLA

 

 

Orbán Ottó: A DÁN KIRÁLYI FŐSZÁMVEVŐ JELENTÉSE A FORTINBRAS AND FORTINBRAS CÉG ÁTVILÁGÍTÁSÁRÓL

 

 

az a legleverÅ‘bb hogy lehetett volna belÅ‘lük akár egy jó kezdÅ‘csapat is

jó idÅ‘ben született újszülöttek

egy új történet elsÅ‘ mondatai

a tiszta lap amelyen nem dereng föl a diktatúra vízjele

nem lettek sem azok sem ezek

rókafiak nyomakodtak elÅ‘ a rókalyukakból

rókaagyakba való eszmékkel

hogy a történelmet gólra játsszák

a vesztest pedig a legjobb sárba taposni

akkor legalább nem sokat pofázik

rendÅ‘rállamban nÅ‘ttek föl

szabadságnak azt gondolták hogy mától fogva a rendÅ‘r nekik tiszteleg

a néprÅ‘l meg azt hogy vasreszelék

melyet egy mágnesvassal állíthatnak át a megkövetelt irányba

a fiatalság mindig a menny küldötte

kivéve azt amikor nem

kivéve azt amikor az ördög megvakítja

hogy ne lásson mást a folyó vizében

csak önnön tükörképét mint a magába szerelmes Narcissus

Dánia dán föld mindig is az volt mindig is az lesz

az államgép rohad valami bűzlik

valami elveszett a vissza nem térÅ‘ esély

polcról lopott koronát olcsón megszámítunk

a szellem páncélja új a módszer a régi

ahogy a végkifejlet is

szerteszét a színen hullák számolatlanul gyümölcshéj kutyaszar megégett könyvlapok

 

 

Vajon ki a dán királyi fÅ‘számvevÅ‘ a dán trónra is igényt tartó norvég Fortinbras udvarában? Egy keserű Horatio, akinek nemcsak Hamlet – és a többiek – halálát kellett végignéznie, hanem Fortinbras bevonulását is? Az ígéretes Fortinbrasét, a harmadik apátlan árváét, akinek – Hamlettel és Laertes-szel ellentétben – rengeteg ideje volt; portyázhatott Lengyelországban, miközben a dánok kiirtották egymást. „E tartományhoz, úgy rémlik, jogom van”; „Menj, lÅ‘jenek sort!” Hamlet sokszor mutat példát, valaki hányszor helyezheti önmagát kívül a saját darabján; nem meglepÅ‘, hogy a tragédia végén kívülrÅ‘l érkezik trónutód. Ezt a példát követte Zbigniew Herbert is a Fortinbras gyászénekében; eggyel „kijjebb lépve” az Å‘ Fortinbrasa a halott Hamletet oktatja, mennyire nem volt semmilyen kézzelfogható projektje, mennyire elméleti ember, és nem pragmatikus, profi politikus, mint Å‘. Orbán Ottó még Herbert verséhez képest is „hátrább lép”, és a gúnyos, diadalmas lecke helyett velejéig csalódott, kegyetlenül szókimondó, hátborzongatóan pontos jelentést készít. Most már az új hatalom – aki magába szerelmes – az alany és a tárgy. Keveredik a 20. század iszonyata (hullák számolatlanul, megégett könyvlapok) a Shakespeare „eredetijébÅ‘l” jól ismert rémségekkel (államgép rohad, polcról lopott korona). Elviselhetetlen. Mert makacsul, ostobán, kíméletlenül ismétli önmagát: csak a szereplÅ‘k mások. Már késÅ‘: a diktatúra vízjelként mindenbe beivódott, nincs hon, ahol a logikai alapképlet változna, egyedül a vissza nem térÅ‘ esély vész el mindig, az ember marad önimádó szörnyeteg, a másikat és magát teszi tönkre, tiszta lapon kutyaszar… az új módszer a régi… Ezt már csak tódítani lehet. Mert ki is az átvilágító dán királyi fÅ‘számvevÅ‘?

KÁLLAY GÉZA