Párizs akkor a legszebb, mikor elveszíti élénk színeit. Akik korábban csak képeslapokról ismerték, ilyenkor igazibbnak látják. A Pont Neuf hullámzó kontúrjain most fekete alakok mocorognak, nyúlt árnyékok csíkozzák a Champs Élyseés-t, és a Tuileriák kertjére késÅ‘ nyári sötét telepedik, úgy bontogatva sűrű illatának rétegeit, mint ormótlan újságját a parkban ücsörgÅ‘ öregúr. Súlyos pétanque-golyók hullanak a kavicságyba, fodros szoknyás, könnyű nÅ‘k huppannak a Moulin Rouge deszkáira. Egy bicikli kereke pergÅ‘tüzet nyit a sötéten fénylÅ‘ macskaköveken, az éttermek utcafrontjánál megtelnek az asztalok. KötelezÅ‘ harmonikaszó a Szajna partján; zsongó fejű turisták táncolnak a helybéliekkel. Fekete lufik emelkednek a levegÅ‘be, az Eiffel-torony mint fenyegetÅ‘ tű mered rájuk.

 

Este van, a Montmartre feléled, részeg diákjai, fiataljai keresik a szűkös mellékutcákban a korábbi századok nagyjait. Persze a festÅ‘k ma is százával ücsörögnek a hidakon és tereken, de munkájuk többsége bevásárlóközpontokban végzi, és nem a világhírű múzeumok valamelyikében. Este van, bezárt már a Louvre és a Musée d’Orsay, békésen pihen az emberi kultúra. A napközben még csak szemezgetÅ‘ ismeretlenek most csókot váltanak, egy részük valódi szenvedéllyel, mások némi szorgalommal, csak hogy eleget tegyenek a város hírnevének. Egy pincér  az elÅ‘bbiek táborából, feladatáról megfeledkezve karolja át kedvesét, a vendégek nem foglalkoznak vele, nem szidják az anyját, nem irigykednek. Egy bölcs szemű vénember gyengéden megérinti szendergÅ‘ felesége ráncos kezét. Másutt terhes nÅ‘ táncol párjával, kerekedÅ‘ hasában a leendÅ‘ párizsi már szokja a zenét. Jim Morrison alszik a sírjában a Père Lachaise temetÅ‘ben. A Notre Dame vízköpÅ‘i, kik már elvesztették egykori szigorukat, most szomorkásan figyelik az alant sétálókat, némelyik még próbál rájuk ijeszteni, vicsorog és morog elszántan, hiába mondogatják neki a többiek, hogy haver, haver, hagyjad, ne erÅ‘lködj! Aranylóan ragyog az orleans-i szűz, és Napóleon hátrahagyott dölyfössége is több helyen arannyal keni be várost. Lépés közben akad el Charles de Gaulle, mert észrevesz egy gyereket, aki azt játssza, hogy filmszínész.

 

Párizs teste a mulatságból hazatérÅ‘ nÅ‘é, estélyije itt-ott felfeslett, egy elsuhanó kocsi kereke szürkés vizet fröcskölt rá, ékszerei felragyognak, de rögtön el is tűnnek, mihelyst fekete sálja rájuk omlik. Párizs úgy is mozog, mint a hazafelé támolygó, lassan, imbolyogva, de valami ünnepélyes súllyal mozdulataiban. Vállán, nyakán, homlokán milliók futkároznak, kiabálnak, nevetnek, ölelkeznek, vadul szeretkeznek, komótosan andalognak, fotóznak és fotózkodnak, fociznak, esznek és isznak, izzadó hajlataiban keserű clochard-ok hemperegnek, négyen egyet vernek, zsebekbe rejtett pengék várakoznak, fogatlan szájak acsarkodnak, festett szájak súgják, gyere apukám, nem bánod meg! Ereiben metró dübörög, megállóiban az érfalakra is mozaik rakódott. Hámszövetét hűvös szellÅ‘ libabÅ‘rözi, alkarján buckaként emelkednek az ódon antikváriumok, régiségboltok és hangszerbutikok. Itt nagyobb a csend, még a távoli kutyaugatás is hallatszik. Régimódi párok állnak a kirakatoknál, éhes szemek figyelik a pékségek kínálatát. A nÅ‘ részeg, elegáns, bódultan hallgat zabolátlan vágyaira, kevélyen kivilágíttatja felcsatolt műtagját, a vastorony a csillagtalan égboltot döfködi. A háztetÅ‘k felett fekete macskák repülnek némán, híres testvérükhöz igyekeznek, aki himbálózó cégéreken és elkapart posztereken pózol kecses testével. A nÅ‘ hosszú cigarettára gyújt, kormos téglakéményeken át köhög, a füstöt a Gare du Nord vonatai közé fújja. Az éjjeli vonatok, mint remegÅ‘ lábú agarak a rajt elÅ‘tt, készülnek kitörni a vak mezÅ‘k felé. A TGV-n laptopjukra tapadó molylepkék, álmatlan tekintetek a vonatablakokban. A hazafelé támolygó málló vakolatú tűzfalnak dÅ‘l, és élveteg sóhaj hagyja el ajkát. Matrózcsíkos felsÅ‘t viselÅ‘ férfiakat és nÅ‘ket toboroz, akik a pantomimesek ügyességével vetik magukat az éjszakába. DÅ‘l a zene, ki az utcára, úgy folyik végig rajta, mint a lavórból kiöntött habos víz. A párok eggyé olvadva, egymásnak simulva, mint a nyírfák, táncolnak tovább, amíg csak bírnak, mintha reménykednének, hogy a köréjük fonódó párizsi este megtartja Å‘ket örök fiatalnak.

 

Hajnalodik, a Montparnasse felhÅ‘karcolói mögül rövidesen elÅ‘bukkan a nap. Néhol már érzÅ‘dik a frissen sült bagett illata. A nÅ‘ hazaér, egy bérházban lakik, ahol díszes vasrács védi a lakókat. Lakásának ablakából fehér virágok lógnak. Lerúgja cipÅ‘jét, és úgy, ahogy van, az ágyba dÅ‘l. Holnap majd újra megtisztul, és átöltözik.