Esti csevejnek indult, éjszaka-ölelÅ‘ pofázássá izmosodott, lassú cigaretta-füst és keserves sóhajtások, nagy összeborulások és nosztalgika – és a gulyásleves, ahogy otthon készítik, és az Irsai Olivér, mert az mégiscsak finomabb, és merengés, merengés, bezzeg odahaza…

 

Mikor elbúcsúzol tÅ‘lük, úgy figyeled vendéglátóid arcát, mint idegenekét – ugyanolyan vendégmunkások, mint te, hol hát a különbség? Sokat törted a fejed, de csak akkor találtad meg a választ, mikor néhány hete a házigazda egy Remarque-kötetet nyomott a kezedbe, A diadalív árnyékában, szegény, sorsüldözött német emigránsok, akik Hitler elÅ‘l menekülve sodródtak a fény városába. A nyilvánvaló analógia – most már jól tudod – sántít, mert téged, akárcsak vendéglátóidat, a kilátástalan szegénység, a nem-lesz-jobb rideg valósága hajtott el – rezsimek dÅ‘lhetnek, diktátorok halhatnak, de a nyomor ugyanaz most és mindörökké, ámen.

 

Te már tudod ezt, Å‘k nem is sejtik – a tudás szakadékot nyit ember és ember között.

 

Útban hazafelé, hajnali fél ötkor, a Montmartre-on, ahol csak késÅ‘n fekvÅ‘ részegekkel és korán kelÅ‘ utcaseprÅ‘kkel találkozni, ívlámpa fényének élességével villan emlékezetedbe a kép: embertelen-nagy betonpályaudvar, sokadik átszállás Párizs felé, egyik szerelvényrÅ‘l ugrasz a másikra, a bÅ‘rönd a kezedben, lábad a levegÅ‘ben – látod, a párizsi személy megmoccan, elindul, ajtók záródnak, kerekek kattognak – hirtelen hatalmába kerít a kényszerképzet, ott maradsz függve a levegÅ‘ben, kalimpáló lábbal a mozgásba lendülÅ‘ vonatok, két világ közt, elveszve.

 

Itt, a Montmartre-on, zsebre vágott kézzel, a híres lépcsÅ‘sorokon ballagva-tántorogva egyszerre bizonyossággá válik benned – ez nem kényszerképzet, ez valóság. Oda már nem, ide még nem tartozol. Hogy is tartozhatnál? Mit tudsz róluk, felelj! Dom Perignont és Maigret felügyelÅ‘t, az autógyárakat meg a Szajna hídját… De hát többet hogyan is tudhatnál meg? Napi tizenkét órában mosod és pakolod az edényeket, cipeled zsákszámra a krumplit és a hagymát, kifÅ‘zde, nem étterem, fülelsz és rezzensz a parancsszóra, és gondolatban vagy százszor falhoz vágtad már a nyelvvizsgádat. És ha a műszaknak vége, megosztod a szobádat három másik rosszkedvű dzsinnel.

 

Itt, a Montmartre-on, az Irsai már a fejedbe szállt, az utolsó pillanatban veszed észre a lányt, még egy lépés, és keresztülbuksz rajta – a lépcsÅ‘n ül, öklével a szemét dörzsöli, és keservesen sír.

 

Zavartan hÅ‘kölsz, a hajadba túrsz, miféle szerzet ez? Honnan került ide, és miért éppen ide? Mutatóujjaddal bizonytalanul böksz egyet a vállán, mire ideges rángás és még hangosabb zokogás a felelet.

 

Kérdeznéd, de nem mered – leülsz hát mellé a lépcsÅ‘re, pislogsz rá profilból – fekete a haja, a járomcsontján csíkokba folyt festék, száján szétmázolt rúzs vöröslik. Drága szövetkabátot visel, amilyet a Forum des Halles-ban, valami luxus-üzlet kirakatában láttál egyszer, szakadt blúzt, sáros miniszoknyát.

 

Törött sarkú cipÅ‘ és finom parfümillat, éhezÅ‘ gyerektekintet és elÅ‘villanó mell – ki ez a lány, honnan jött, hova megy? Hiába próbálkozol franciával, angollal, némettel. Mi legyen vele? CsendÅ‘rkézre semmiképpen, ha illegál-bevándorló, kitoloncolják vagy táborba zárják – de itt, az utca közepén sem hagyhatod. Pattintasz egyet az ujjaddal: irány az Hotel L’amour!

 

Ótvar garni egy mellékutcában, szoba pár órára, egy éjszakára. Egyszer-másszor elkísérted a barátnÅ‘det szobalánykodni, együtt tisztítottátok ki a kádat, gyömöszöltétek nejlonszatyorba és vittétek mosodába az ondófoltos ágyneműt – az ottaniak lehet, még emlékeznek rád, jó szóért, szép szemért talán még engednek is az árból. Talán.

 

Az éjszakai portásnak vörös a szeme, nagyokat ásít, és Edith Piafot hallgat – sose gondoltad volna, hogy Párizsban tényleg sanzon szól a magnókból –, nyújtózkodik, és „mindent értek”-pillantással kotorászik a kulcsok között. Emelet, hatos szoba. Ott még nem takarítottál.

 

Ahogy bentrÅ‘l ráfordítod a kulcsot, elsÅ‘ dolgod ágyba fektetni a lányt – érzed a parfümjét, csóró fejjel és jó szaglással állapítod meg: elÅ‘kelÅ‘ márka, Dior vagy Chanel, kifinomult és drága, de átüt rajta a lány testének-verejtékének enyhe és izgató hagymaillata.

 

Betakargatod az ismeretlent, kabátját élére hajtod, majd összetolsz két széket az ablak elÅ‘tt, és elvackolódsz magad is. A lány félálomban-önkívületben motyog, szavai francia hangzásúak, értelem nélküliek. Cigarettát veszel elÅ‘, rágyújtasz. A portásra gondolsz, és arra, ha elmondja a barátnÅ‘dnek… megrázod a fejed. Nem, nem mondja el, de a hallgatása mögött nincs férfi-szolidaritás, betyárbecsület se, csak betonszürke közöny. Idegen vagy – idegenek a tetteid, az ügyes-bajos dolgaid. Jelenléted átmeneti és nélkülözhetÅ‘.

 

A csipkés szegélyű függöny felé fújod a füstöt. Hol az a pont, amitÅ‘l egy közösség tagjának mondhatod magad? A befogadás hosszú folyamat vagy villanásszerű? Mit kell érte tenned, és fÅ‘képp: hányszor?

 

Ady és Márai – a vérbajos erdélyi kisnemes és az elitista kassai polgár, akik ha ismerik, utálják egymást –, nekik is akadt közös nevezÅ‘jük: Párizs. Egyiküknek Bakony volt, menedék, a másiknak hat év nyomor, és lassú egzisztencia-teremtés. Ide tartoztak. Ide tartoztak?

 

A lány álmában felnyög, te feltápászkodsz, mellé lépsz, látod, vörös az arca, verítékezik, a homlokára tapasztod a tenyered. Forró a bÅ‘re – gyógyszer után néznél, de a minden eshetÅ‘ségre készen, kabátzsebedben tartott fél levél aszpirin eltűnt, patikát pedig hajnali ötkor nem találsz nyitva. Jobb híján benedvesíted a zsebkendÅ‘det, borogatást rögtönzöl, megigazítod a lecsúszott takarót – gondoskodás-morzsák. A lány felnyög, jobbjával elkapja és megszorítja a csuklódat, hánykolódik és mosolyog. Nincs magánál – lefejted karodról az ujjait, és visszafekszel a székekre.

 

Felriadva fáj a fejed, szíved-mellkasod-hónaljad tájékán jelentkezik az undorig ismert szúrás – új és új hullámokban, egyre erÅ‘södve tör rád –: bizonyára a nikotin, a koffein, az alkohol és a nem-alvás következménye. Mozdulatlanul ülsz, nincs erÅ‘d felkelni és villanyt gyújtani. Olvastad, hogy aki közeledni érzi halálát, irtózik a sötétségtÅ‘l, és rögeszmésen tudni akarja, hány óra van, nem járt-e még le az ideje – ha ez igaz, gondolod, te túlélsz, tovább élsz, hiszen sem a fény, sem az idÅ‘ nem érdekel.

 

Talán negyedórát ülsz így, kényelmetlen pózban, felhúzott térddel, zsibbadó lábbal, válladon a kabátoddal. A fájdalom csitul – szakaszosan vissza-visszatér ugyan, beléd nyilall, de egyre gyengébben, végül felszívódik a macskajajos, mosdatlan, hajnali rossz közérzetben. Hát mégsem kerülsz a hullaházba – sóhajtasz, és megmozdítod a fejed, körbenézel a szobában.

 

Az ágy üres, a színpadias-bordó, műselyem takaró ránctalanul, gondosan összehajtva, a párna felverve. A lány sehol. Nyűgöd feledve ugrasz, benézel a fürdÅ‘kabinba, ki a konyhába – magad vagy. Fata morganának vagy részeg illúziónak gondolhatnád a lányt, ha nem feketéllne az ágy szélén az élére hajtott, drága, nÅ‘i szövetkabát – márpedig ott van, és ahogy az arcodhoz emeled a szemlátomást vadonatúj darabot, ismét megcsap az a parfümillat.

 

Lemész az utcára, hónod alatt szorongatod a kabátot, jó lesz a barátnÅ‘dnek, körülbelül egy a méret. A város ébredezik, hat óra körül jár az idÅ‘ – ahogy a lámpánál állsz, várod, hogy zöldre váltson, csavargó-forma kölyök lép melléd, útbaigazítást kér, a Rue Marcadet-t keresi. Míg elmagyarázod neki az utat, az arcát vizslatod – ijedt szemű, barna bÅ‘rű, törékeny kamasz, valahonnan a Száhel-övbÅ‘l vetette ide a sors és a jobb élet reménye, Å‘t vagy a szüleit. Mikor elköszöntök, mercit formáz az ajkával, majd rád villantja egyenetlen fogsorát.

 

Elkeveredsz a Rue Montorgueil-ig, a piacon ennivalót vásárolsz, megreggelizel – téped-nyeled a cipót, pár szelet elzászi sonkát eszel hozzá, ennyit igazán megérdemelsz, az árusokat figyeled, a vevÅ‘ket, a korán kelÅ‘ háziasszonyokat, fecsegÅ‘ beszédüket, a bevándorlókat a maguk külön kis buborék-világában, ahogy pislognak körbe-körbe – a kép színekkel, illatokkal telik meg, tónust és harmadik dimenziót nyer, és nem puszta kép többé – megtapogatod a hónod alatt szorongatott kabátot, a finom szövetet, és egyszeriben úgy érzed, otthon vagy a fények városában.