"ha föladtad nem azért

mert nincs kés kos tűz vagy fa: minden adott

ám hiába szent az idÅ‘ s a hely

áldozat nem mutathat be áldozatot"

Röhrig Géza

 

Gyűlés a koromsötét éji pusztaságban. Egy állványra akasztott kondér alatt ropogva égnek a gallyak. A tűz fénye grimaszokba rándult, majd megmerevedett arcokra esik. Jägermeister és Hubertus közelednek.

 

Jägermeister: Az igazat megvallva nem hittem, hogy valóság, amit beszél. Kételkedtem benne, hogy érdemes kilépnem erdészlakomból, s e sűrű éjen át útrakelnem olyan vidéken, melyet jobban ismerek, semhogy megbízzak benne. Látom már, mit akart mutatni, s boszorkányszombatnak nézem. De adja elÅ‘, mi ez itt elÅ‘ttünk.

Hubertus: Parlagon hagyott mezÅ‘, hol egyetlen éjjel évtizedekkel ér fel.

 

Az üst alatt a gallyak ellobbannak.

 

Jägermeister: Különös. E titkot nem ismertem.

Hubertus: Erdészlakjában tizenöt percenként kakukkos óra üt, éj s nappal váltja egymást megingathatatlan rend szerint. Mi gondja volna hát az idÅ‘vel?

Jägermeister: Nem tudom, mirÅ‘l beszél.

Hubertus: Ez mutatja éppen, hogy levegÅ‘nek vette. Itt azonban más világ van. Ez nem múló éjszaka. E szerencsétlen társaság az idÅ‘tÅ‘l megfosztva ül, s az örök jövÅ‘ tüzébe néz. A lángokból mindenki mást olvas ki: ami épp kedvére való vagy mitÅ‘l borzadni szeretne - mert hisz borzadni éppoly izgató, mint vágyainkat beteljesülni látni. Önt melyik vonzza jobban?

Jägermeister: Nem tűz ez már, csak izzó parázs.

Hubertus: Nem látja a lángot. Tehát a jelenben él.

Jägermeister: Misztikus beszéd - ha kedvem volna hozzá, nyilván érteném. De kezdje inkább azon, amiben mindketten megegyezünk.

Hubertus: Sorolja csak.

Jägermeister: Felperzselt földet látok, egy helyütt sötétvörösen füstöl a kupacba hányt zsarátnok. Emberek ülnek piszkos rongyokat magukra húzva a forró kondér körül, melybÅ‘l rettentÅ‘ bűz árad. Nem tudom, miféle gÅ‘zök távoznak, de ami ott marad az üstben, az sem lehet kevésbé gyomorforgató.

Hubertus: Értem.

Jägermeister: A parázs leheletétÅ‘l még itt, az embergyűrűn kívül is ég az arcom, fel nem foghatom hát, miképpen tűrhetik ott, az állvány tövében, hogy az izzás a húsukat marja.

Hubertus: Az üstben rotyogó fÅ‘zet babonázta meg Å‘ket.

Jägermeister: Miféle varázsital az, mely akkor hat csupán, ha tartózkodnak tÅ‘le?

Hubertus: Ezeréves lócsont, kerti föld, vaddisznó bele, varangyok csomóba gyűjtött izzadmánya, macskalábszár és denevérfejek fÅ‘nek ott az üstben.

Jägermeister: Még nem értem pontosan e szertartás lényegét.

Hubertus: Ízes vacsorát remél e népség, mely folyvást balsorsát siratja. S valóban szerencsétlenség, hogy e pusztaságon csak múlt van és jövÅ‘. Így került a kondérba, dicsÅ‘ vadászatokra emlékezve, a nyűvektÅ‘l hemzsegÅ‘, rég elhullott vaddisznótetem. Rothadó belének szagát elviselni: hÅ‘stett. Mi egykor jó falat lett volna, ma emberi gyomrot már nem tölthet, csak dögkutat. Csakhogy ki a múltban él, gyanútlanul színhúsnak hiszi.

Jägermeister: Micsoda szerencsétlen társaság.

Hubertus: Akiket nem sújt efféle vakság, azok sem járnak jobban.

Jägermeister: Hiszen ugyanazt a bűzhödt edényt kell körbeülniük.

Hubertus: Szentigaz. Ám Å‘k másféle tévedésben élnek. A kondérban tudniillik kÅ‘leves készül. Ki tudja, hányadszor emelnek magasba valamely kavicsot vagy szikladarabot, hogy a tavalyi hóból olvasztott vízbe pottyantsák.

Jägermeister: E történetet jól ismerem. Aki a követ hozza, azt állítja, anélkül nem fÅ‘ne ízesre a lé, s kivárja, míg mások összeadják a hozzávalókat.

Hubertus: Az idegyűltek pénzzé tették mindenük, hogy utolsó filléreiken friss húst, zöldséget hozassanak, csakhogy ezekbÅ‘l a kondérba semmi sem kerül. Felfalják azok, kik a kÅ‘rÅ‘l tartanak szónoklatot, s a vízbe csak macskalábszárt, denevérfejet s kerti földet hullajtanak.

Jägermeister: Miképpen hihetnek akkor a pénzükön hízott szónokoknak?

Hubertus: A levesbe süllyesztett kÅ‘tÅ‘l a fÅ‘zet szintje megemelkedik. A népség elhiszi, hogy több jut majd mindenkinek, ha osztják.

Jägermeister: Ha osztják. S nem osztják sosem? Hogy tűri ezt mindenki mozdulatlanul?

Hubertus: Nem tudják szegények, hogy a leves nem készül el sosem. Ha valami új kerül bele, meg kell várni, míg szépen összefÅ‘. Ha összefÅ‘tt, kiderül, megint pótolni kell vizet vagy valami mást. De ha megszokta már szeme a sötétet, látni fogja, hogy bár a többség a lángokba réved, s a jövÅ‘t fürkészi, akadnak azért tevékenyek.

Jägermeister: Csakugyan, mintha árnyak inganának a kondér körül. Vagy szél sodorta falevelek csupán?

Hubertus: Nézze, nézze! Hátrafordul!

Jägermeister: Egy bekormozódott férfiarc! Foga fehéren villog, arcizmai görcsbe ugranak, s üdvözülten néz.

Hubertus: Tudja meg, van, aki lenyalja, mi a kondér falán forrón alácsorog, hogy kormos nyelvét aztán világra öltse.

Jägermeister: S mivégre állja ki ezt az égetÅ‘ kínt? Csak hóhér eszelhet ki efféle gyötrést.

Hubertus: Látom, borzad. Nos, elárulom, valójában hozzá sem érnek az üst falához.

Jägermeister: Ez már végképp érthetetlen.

Hubertus: Ne higgye. Színlelik csak, hogy Å‘k már ízlelik, mit halandó még nem ízlelt sosem. Hogy Å‘k az elsÅ‘k, a színrÅ‘l színre látók, kik már a fájdalmat sem érzik, s a tűzbÅ‘l jóslóknál pontosabban tudják, mit hoz az áhított jövÅ‘. Tulajdon dicsfényüket látják visszatükrözÅ‘dni mások arcán. EttÅ‘l vidámak, s nem a fÅ‘zet íze deríti Å‘ket.

Jägermeister: Ha kóstolnák, okádva fetrengenének.

Hubertus: Úgy bizony. Így azonban boldog mosollyal áradoznak, a népség pedig elhiszi jövendölésük, s beletörÅ‘dik minden áldozatba.

Jägermeister: Nincs köztük hát afféle skót boszorkány, ki az idÅ‘ vetésébe látva megmondaná, mely mag hajt ki és mely vész el? Vagy e népség, mert nincsenek benne királyi tábornokok, csak jövÅ‘hitű jövendÅ‘mondókat hallhat?

Hubertus: Még nem tártam föl mindent Ön elÅ‘tt.

Jägermeister: Nocsak.

Hubertus: E fekete nyelvű nyalogatók vidámságának egyik forrása csupán az önelégültség.

Jägermeister: S mi lenne a másik?

Hubertus: A húsos cupákok, miket odapottyantanak elébük a szónokok. ElÅ‘leg az üdvösségbÅ‘l.

Jägermeister: Tehát nem csupán az örömtÅ‘l fénylik az arcuk.

Hubertus: A zsírtól is.

Jägermeister: S hol vannak gazdáik? Hol a sok rengÅ‘ hasú szónok? Ebben a gyér világosságban egyet sem látok.

Hubertus: Elpárologtak mind.

Jägermeister: Hűtlenek lettek?

Hubertus: Ha nincs hűség, hűtlenség sincs - és mi értelme volna itt hűségrÅ‘l beszélni? Talán az a hűség, hogy a kondérra merednek? Senki sem tudja, hogy e kövérek honnan jöttek, s hova tűnnek. Egy biztos: nagy mesterek hírében állnak valamennyien. Mindenki természetesnek tartja, hogy másutt is akadhat dolguk, és megtisztelÅ‘nek, hogy tanácsaikkal, no meg a kondérba süllyesztett kövekkel támogatják sorsuk jobbra fordulását. E nép mindennél kiéhezettebben várja a szebb jövÅ‘t. S e kövérek épp kövérségüknél fogva képesek a jólét ígéretét megtestesíteni. Eleven cáfolatul szolgálnak minden kétkedÅ‘nek. Nem hallik hát egy pisszenés sem.

Jägermeister: De hisz épp rajtuk híztak kövérre! Mondom, közönséges csalás ez, semmi más!

Hubertus: És mit mond, ha maguk a mesterek is hisznek varázsfÅ‘zetük erejében? Mert így hírlik. Semmi tudatos megtévesztés.

Jägermeister: Azt, hogy émelyítÅ‘. Kezdem már érteni, mi tartja össze ezt a társaságot, s megvallom, ez még a fÅ‘zet bűzénél is gyomorforgatóbb.

Hubertus: Igyék valamit, ha kényes a gyomra.

Jägermeister: Most semmit sem tudnék lenyelni.

Hubertus: Készítsen magának teát. A hátizsákban mindent megtalál.

Jägermeister: Már magam sem tudom, mit kívánok. Savanyút, sósat, keserűt, édeset? Az ízek egyszerre vonzanak s taszítanak.

Hubertus: Egy fertályóra elég volt hát, hogy csömörig jusson.

Jägermeister: Ha itt maradnánk, alighanem csömörben találna rám az éhhalál. Nem hittem volna, hogy így torkig leszek.

Hubertus: Ezek a tűz mellett gunnyasztó emberek jószerével éheznek. IdÅ‘rÅ‘l idÅ‘re magukhoz vesznek bár néhány falást, csak adományaik maradékát, szemetét ehetik. S aki nem mered a lángba, azzal ugyanaz történik, mint Önnel. Aki elveszti hitét, a hitet, melynek számos tanújele Önt most undorral tölti el, az menthetetlenül összetörik, márpedig ha összetörik, akkor - mert hit és megszokás egymást támogatja - a megszokás is erejét veszti: a rettentÅ‘ bűz lassanként elhatol a tudatáig. Akkor pedig undorában éhen hal.

Jägermeister: A teli kondér mellett.

Hubertus: Pontosan. A többiek ezért borzadva fordulnak tÅ‘le el, s még azzal sem bajlódnak, hogy eltemessék.

Jägermeister: Nem tudtam, mi ez az édeskés szag.

Hubertus: Nem minden takaró alatt van eleven test.

Jägermeister: Nehéz a hányingert visszanyelnem, s érzem, kifut a fejembÅ‘l a vér. Aki hitevesztett, bármily legyengült, miért nem menekül, ahogy csak a lába bírja?

Hubertus: Mert nincsen semmije.

Jägermeister: SemmibÅ‘l is kezdhetne új életet.

Hubertus: Ha lenne még hite. De ismétlem, nincsen semmije. Egyetlen féltve Å‘rzött kincse volt, a hit, mely önmagán kívül mindent kipusztított - s az most elveszett. Az évtizedes éjszakában, a kilátástalan várakozásban minden, de minden elsorvadt benne. Ezért aki nem hisz, az végképp magára marad.

Jägermeister: RettentÅ‘ látvány. Siessünk innen. De annyit még áruljon el, mi módon törhet meg a rontás. Mert hogy rontás van e társaságon, az most már napnál-holdnál világosabb.

Hubertus: Maguk ásták a gödröt, s most csapdába estek. Balhitét kockára tenni senki nem meri. Ha csak egy akadna, ki edényét belemerítve felszínre hozná, mi fÅ‘ az üstben, ha csak egy akadna, ki fellázadna, s elmondaná, miféle katyvasz rotyog a parázson, ha csak egy akadna, ki körbenézne s felismerné, mi fojtogatja, ha csak egy akadna, ki felrázná a többit, a sűrű éjszaka feloszlana, szétfoszlanának múlt és jövÅ‘ színes képei, s nyakukba hullana, mit sosem méltattak figyelemre. A jelen.

Jägermeister: Hát nem jobb ez, mint az éhhalál?

Hubertus: Nincs bennük elég spiritusz. Aki felordítana a bűzhödt fÅ‘zettÅ‘l, süket fülekre lelne. Nem ébredne vele senki fel. A lenézett, szánalmas jelen nem kell itt senkinek. Csak az kell, ami nem létezik.

Jägermeister: Akkor tehát az átok nem a földet sújtja.

Hubertus: Már hogy sújtaná a földet! A föld itt, higgye el, semmivel sem rosszabb, mint az erdÅ‘ túlfelén. Azért nincs itt más, mint múlt meg jövÅ‘, mert a jelent senki sem táplálja életével.

Jägermeister: De hát akkor miért e kietlen pusztaságban gyűltek össze? Akadna erdÅ‘széli tisztás, hol könnyebben jutnának tüzelÅ‘höz.

Hubertus: ErdÅ‘ volt egykor itt is. Ma már fertályóra innen. Tizenöt éve táplálják a tüzet a fákkal folyamatosan.

Jägermeister: Úgy látom, most mintha kialudna.

Hubertus: Elfogyott a fa. Legalábbis erejük végére értek, s ha útra kelnének, nem térne vissza közülük senki. Legyengültek a sovány koszttól, tettvágyuk elpárolgott.

Jägermeister: Magam is apadni érzem kíváncsiságom, s növekszik bennem a kétségbeesés. Menjünk gyorsan, mielÅ‘tt foglyul ejt.

Hubertus: Ahogy kívánja.

 

ErdÅ‘szél, fertályóra múlva.

 

Jägermeister: Kutya hideg szél van. Szerencse, hogy az úton kimelegedtünk.

Hubertus: Nagyobb a baj ott a hűlÅ‘ parázs körül. Ha nem mozdulnak, sorsuk a pokrócok alatt is fagyhalál.

Jägermeister: Aki felfedezné a fÅ‘zet titkát, s azt is észrevenné, hogy tudását szertekürtölni képtelenség, mert senki fel nem ébred... nem és nem látom be, miért maradna ott, s várna éhhalálig. Valóban nem ismer senkit, aki elszökött volna tÅ‘lük?

Hubertus: De ismerek.

Jägermeister: Nahát! Csak hogy kibökte! Miféle ember?

Hubertus: Magam volnék az. De látja, most is csak magának tudtam megmutatni, ez miféle szörnyű hely. Magának, aki máshol él. És ne kérdezze tÅ‘lem, megmenekülnek-e.

Jägermeister: Pedig már nyitottam a szám.

Hubertus: Akkor csukja be gyorsan. Nézze csak! Ezen a nyiladékon jöttünk.

A kidÅ‘lt fánál jobbra fordul és félóra séta után már a kandallónál melegedhet. Ne aggódjék, amit látott, elpárolog majd magából, mint nyitva felejtett üvegbÅ‘l a szesz. Isten áldja!

Jägermeister: Csak nem akar visszamenni?

Hubertus: Szaladjon! Látom, az arca már hamuszürke.

Jägermeister: Megvárja, míg Å‘rjöngve egymásnak esnek? Vagy felfordulnak saját kotyvalékuktól? Mit akar ott, az Isten szerelmére?

Hubertus: Maga is a lángokból olvassa a jövÅ‘t. Ezért van a helye a kandalló mellett.

 

Hubertus el. Jägermeister fejét csóválva nekivág az erdÅ‘nek.

Minden eddiginél sűrűbb sötétség.