Szarkaláb kisiskolás lány vidéken. Kétoldalt varkocsba fogott fekete hajjal, kékeslila szoknyában, lakk oldaltáskával igyekszik hazafelé az iskolai ünnepségrÅ‘l.

 

AzelÅ‘tt Angyalföldön élt szüleivel egy bérház földszintjén, udvari lakásban. Anyja takarítónÅ‘ volt, apja villanyszerelÅ‘. A férfi ivott, veszekedett, aztán elmaradozott otthonról, egyre több idÅ‘t töltött a cimborákkal, végül megismerkedett egy tésztapuha, nagymellű asszonnyal, és összeköltöztek. Szarkalábat anyja nevelte, aki egyre soványodott, csontos-inas teste megkeményedett, mintha fából faragták volna.

    Az óvónÅ‘k kedvelték az apró termetű, csendes, engedelmes kislányt, csoporttársai viszont az óvónÅ‘k háta mögött sokat kegyetlenkedtek vele. Az udvaron is szívesen piszkáltak vékony ágakkal levélen pihenÅ‘ hernyókat. A kislány a szurkálódások nyomán még inkább bezárkózott.

    Anyja idÅ‘nként rosszul lett munka közben, amit még önmaga elÅ‘tt is tagadni próbált. Egyik hétvégén a középsÅ‘ csoportosok óvodai jelmezbáljára öltöztette boszorkánynak Szarkalábat. Éppen korommal kenegette a kislánya arcát, "ez a koromvigyor", mondogatta, mikor szúrást érzett az oldalában, aztán kifutott a fejébÅ‘l a vér. A hokedli után kapott, de már nem érte el: végigvágódott a konyhakövön. Szarkaláb átszaladt a szomszédhoz. A poros, húgyszagú lakás mélyérÅ‘l elÅ‘támolygó lakatos holtrészegen meredt a bekormozott képű gyerekre. A mentÅ‘t a másodszomszéd hívta ki. A rohamkocsi megérkezéséig feldúltan magyarázta a kislánynak, hogy ez a környék sosem fogja többre vinni, mert itt még a galambszaros lámpaburát sem mossák le vagy cserélik ki az udvaron, itt senki semmivel nem törÅ‘dik, azzal se, ha a másik felfordul.

    Szarkaláb anyjánál a kórházban rákot állapítottak meg. A rengeteg hasi áttét miatt már nem volt értelme operálni. A fájdalmait tudjuk enyhíteni, mondták az orvosok. Milyen fájdalmakat, nekem nincsenek fájdalmaim, felelte az asszony. Két nap múlva a másodszomszéd társaságában érkezÅ‘ Szarkalábnak megígérte, semmiképp nem engedi, hogy halála után az apjához kerüljön, mert az egy érzéketlen és felelÅ‘tlen, önzÅ‘ gazember, és Szarkaláb ne sírjon, mert Å‘ mindent elrendez, van ismerÅ‘se a gyámhatóságnál.

    Hazafelé menet Szarkaláb megkérdezte a másodszomszédot, hogy ugye, akkor is találkozhat a mamájával, ha az már meghalt. Nem, felelte a másodszomszéd. Aki meghalt, az nincs többé.

 

Szarkaláb Bács-Kiskun megyébe került, a nagybátyjához, aki faluhelyen vézna embernek számított. Testi gyöngeségét talpraesettséggel sem tudta ellensúlyozni. FürdÅ‘szobája felújítása miatt állandó pénzzavarban volt. Eltűrte egykori iskolatársai durva, kénköves vicceit, kocsmázni járt velük, pedig sem a dübörgÅ‘ zenét, sem a füstöt, sem az italt nem szerette, de másféle társaság nem kínálkozott, s szentül hitte, hogy ezek az emberek végeredményben segítségére lesznek. A társaság egyik tagja befektetési lehetÅ‘séget ajánlott, magas hozammal. Szabadkozott, hogy nincs pénze, de mikor másnap egyik osztálytársa kedvezÅ‘ feltételekkel kölcsönt ígért, nem tudott ellenállni. A közvetítÅ‘ fél év múlva eltűnt a pénzzel, Å‘ pedig újabb adósságokba verte magát, amelyekbÅ‘l kimásznia csak a házassággal sikerült: ez a házasság egyben megszabadította a baráti körtÅ‘l is.

    Szarkaláb az elsÅ‘ idÅ‘kben csak ült külön szobájában, és az AngyalföldrÅ‘l hozott játékait szorongatta. Nagybátyja felesége, aki gyermektelen volt, vitte az óvodába és Å‘ is ment érte, mindig pontosan ugyanakkor. Eleinte egyszer-kétszer elkésett: ilyenkor alig lehetett megnyugtatni a kislányt. Mire hazaértek, elaludt a zokogás okozta fáradtságtól.

    Az óvodában nem találta helyét. Csoporttársainak megvoltak a maguk játékai, ezek titkába nem avatták be, úgyhogy többnyire a nevelÅ‘anyjától (a "mamától") kapott mackójával beszélgetett vagy a kerítésnél állt és az utcán gyalogosan vagy kerékpárral elhaladó felnÅ‘ttek arcát fürkészte.

    Szarkaláb hamarosan iskolába ment. A második tanév szeptemberében nevelÅ‘anyja Kiskunhalasról igyekezett haza. CipÅ‘t vett, füzeteket, celluxot, filctollakat. Nyolcéves Wartburgjával elÅ‘zés közben megpördült a csúszós úton és nekicsapódott a másik sávban érkezÅ‘ GAZ katonai teherautónak.

    A rendÅ‘rök estefelé csöngettek be Szarkaláb nagybátyjához és beszámoltak a történtekrÅ‘l. Miután elmentek, a férfi felhajtott egy deci szilvapálinkát, leült a konyhaasztalhoz és falfehéren nézett maga elé. Szarkaláb megkérdezte, hogy a mama meghalt-e. Meg, bólintott a férfi. És akkor ugyanott van most, mint anyu? A férfi összevonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Akkor beszélgetnek, súgta a kislány. A férfi azonban semmit nem értett. Száraz szemmel nézte a falat.

    Szarkaláb arcán akkoriban jelentek meg azok a kis ráncok, amelyek annyira koravénné tették. Hát te, összekormoztad magad?, kérdezte a tanítónÅ‘, de a kislány a fejét rázta. Miután az osztályfÅ‘nöknÅ‘ is hiába dörgölte megnyálazott ujjal a szeme környékét, beletörÅ‘dtek a furcsa vonalakba.

    Szarkaláb nagybátyját a faluban jószívűnek mondták, ami azt jelentette: nyámnyila. KönyvelÅ‘ként csak számokkal találkozott és nem pénzzel: otthon a felesége kezelte a kasszát és vitte a család ügyeit, Å‘ pedig mindent elfogadott. A nÅ‘ az elégedetlenkedÅ‘ rokonság ellenében is szerette hűséges, ragaszkodó férjét, egyetlen bánatán, hogy nem született gyermekük, Szarkaláb érkezése enyhített kicsit.

    A toron, amit a felesége családja szervezett, ezernyi jótanáccsal halmozták el a hirtelen megözvegyült férfit, aki e tanácsok súlya alatt megtörve a rokonok pálinkájával gyógyítgatta fájó sebeit. Ennél több segítséget aztán nem is igen kapott: kései gyerek volt, saját szülei már kinn feküdtek a temetÅ‘ben.

    Élete megváltozott. Reggel mosdatlanul indult munkába: örült, ha nagy keservesen felöltöztette Szarkalábat. A leszakadt gomboktól, kilyukadt zokniktól, meghasadt cipÅ‘ktÅ‘l mint a halál elÅ‘hírnökeitÅ‘l, rettegett: amit javítani kellett volna, kivágta a szemétbe. Azt tervezte, hogy a felesége családjától használt gyermekholmikat kér, de halogatta a látogatást.

    Reggelente az óráját lesve sietett a kiskunhalasi buszhoz. Szaladj, szaladj, Szarkaláb!, kiáltott nevelt lányára. Ilyenkor a sövénye mögül nyakát nyújtogató szomszéd pillantásait is állnia kellett. A késésért azonban szigorú büntetés járt az iskolában.

    Esténként zavartan téblábolt a konyhában, ételkonzervet melegített, tévét nézett, kis hangerÅ‘vel, közben szomorúan figyelte a házi feladatán dolgozó Szarkalábat.

    Szarkaláb jó tanulónak bizonyult, még ha kicsit lassú volt is a felfogása. Rajzait érdekesnek találták. Tanítói csak azzal nem tudtak megbarátkozni, hogy a kislány írása szétesett, és sohasem állt össze újra. Irkafirkára emlékeztetÅ‘ kézjeleit kisilabizálni üggyel-bajjal megtanulták, de figyelmeztették a nevelÅ‘apát, hogy ezt a felsÅ‘ tagozatban tanítóktól már nem lehet elvárni: tegyen valamit, hogy a kislány írásképe rendezettebbé váljék.

    A férfi nem sokat tehetett az íráskép ügyében, de a ház mögötti melléképületben csirkéket nevelt. Egy falubeli asszony, aki a férjén keresztül jutányosan szerzett a téesztÅ‘l leselejtezett felszereléseket, anyáskodva védelmébe vette. Ha Szarkalábbal találkozott, megcsipkedte a kislány arcát, és a férfi felé fordulva dícsérte, milyen helyes. Aztán lelkére kötötte, hogy egyen rendesen, mert nagyon soványka, és alufóliába csomagolt almáspitét tett az asztalra. Ez volt az egyetlen süteményféleség, amit Szarkaláb nem szeretett. IlledelmességbÅ‘l beleharapott, de otthagyta. A nÅ‘t a pite sorsánál a nevelÅ‘apa úgyis jobban érdekelte.

    A férfit csak a lelkifurdalás taszította ki a hátsóudvarra. Figyelmetlenségében azt sem vette észre, hogy járvány ütötte fel a fejét az állatok között. Mire észbe kapott, az egész állomány kipusztult.

    Már nem számíthatott a feleségére, felesége családját viszont nem merte felkeresni, náluk amúgy sem volt sok becsülete. Nekivágott a falunak, hogy pénzt szerezzen. ElsÅ‘ útja az asszonyhoz vezetett, akitÅ‘l tanácsokat kapott. Némi pénzt, de elsÅ‘sorban megértést remélt. Az asszony inkább megértéssel szolgált, a kasszát, mint kiderült, náluk a férj kezelte. Kétszáz forintot azért a férfi markába nyomott.

    Szarkaláb nagybátyja egy fél óra múlva lépett ki a kapun, és a kocsma felé vette az irányt. A sóder minden lépésnél megcsikordult talpa alatt, s Å‘ minden csikordulásnál vesztett valamennyit a bizakodásából, a bizakodás helyére pedig félelem szivárgott. Lassan besötétedett. Hideg verejtékben úszva nyitott be az ivóba, régi szégyenei helyszínére.

    Kis beszédet fogalmazott meg útközben, tömören összefoglalja majd a helyzetet, és "cimborái" kisegítik pénzzavarából. Aztán a túlbonyolított mondatok elszavalásához, amivel egyébként végképp nevetségessé tette volna magát, nem volt mersze. Torkára forrt a szó, mert az asszony férje ott ült a sörözgetÅ‘ társaságban, méghozzá az asztalfÅ‘n, hangadó szerepben.

    Na, hogy megy a csirkegyár?, kérdezték a fal mellÅ‘l.

    Megy az, ha értenek hozzá, jött a válasz az asztalfÅ‘rÅ‘l. Szarkaláb nevelÅ‘apja a lambériát bámulta.

    De néha elkél egy kis segítség, igaz?

    Már éppen nyitotta volna száját az igenre, mikor felfogta a kérdés fenyegetÅ‘ élét. Az emberek magasba emelték söröskorsóikat. A csirkegyáros kifordult az ajtón.

    A szél idÅ‘közben elseperte a fellegeket. Húsvét elÅ‘tti telihold világított: jeges fény áradt szét a tájon. Hogy ne várassa meg a kislányt, aki sötétedés után nem szeretett egyedül lenni, futásnak eredt. Kutyák ugattak: terjedt a hír. Egy tacskókeverék kitört a lyukon, kirohant az úttestre, és bokán harapta.

    Egy hétig otthon kellett maradnia. A pártfogójául szegÅ‘dött asszony délelÅ‘ttönként meleg étellel látogatta, feloldva a szorongó férfi görcseit, s végre kialakult kettejük közt az a kapcsolat, amelyre a nÅ‘ már régóta vágyott.

 

Szarkaláb kisiskolás lány vidéken. Kétoldalt varkocsba fogott fekete hajjal, kékeslila szoknyában, lakk oldaltáskával igyekszik hazafelé az iskolai ünnepségrÅ‘l. Életében elÅ‘ször dicséretet kapott a rajzversenyen: ceruzarajzait meglepÅ‘en felnÅ‘ttesnek találta a tantestület.

    A ház felé kanyarodó lejtÅ‘s sóderúton meg-megbillennek léptei. Hiányzik az iskolatáska súlya. A kapu tárva-nyitva. Nagybátyja mindig zárva tartotta. Apuu!

    Semmi. Szarkaláb végighalad a betonjárdán, fel a lépcsÅ‘n. Sokba kerül a fűtés, csukd be az ajtót, szokta mondogatni nagybátyja. Most semmit se szól, az ajtó kitárva. Apuu!

    A fogas kitépve a falból, a kabátok a földön egy kupacban. A szobában behúzták a függönyt, a dohányzóasztal mellett pedig valaki fekszik, mozdulatlanul, aki...

    Egy kéz súlyát érzi a vállán.

    Gyere gyorsan innen, kislányom!

    Megpördül. A szomszéd az, fekete tollkabát van rajta. Megragadja a karját és húzza, vonszolja kifelé a lakásból, le a lépcsÅ‘n, ki az utcára.

    Nem neked való ez!

    Futva érkeznek néhányan a faluból. Féltékenység, mondja a szomszéd.

    Mintha a patakparti fák, a szélborzolta erdÅ‘ és a sötétedÅ‘ ég felÅ‘l, a kerítések mögül, a falu házaiból, az emberekbÅ‘l, mindenünnen, nevelÅ‘apja kiáltozna.

    Szaladj, szaladj, Szarkaláb!

    Mennél jobban kapálódzik, dobálja magát, a szomszéd annál erÅ‘sebben szorítja. A szájába nyomódó zsíros tollkabát keserű dohányszagot áraszt: fekete, mint az éjszaka.