Az ember-gép 

 

Kiindulópontul Kiss Lajos András két mondatát választottam: "A huszadik század közepére azok a stratégiák, amelyek a fantázia, a képzelÅ‘erÅ‘, az érzelem és a felelÅ‘sség tisztán emberi minÅ‘ségeivel igyekeztek ellensúlyozni a dologi funkcionalitás és kiszámíthatóság erÅ‘fölényét, láthatóan vereséget szenvedtek. Az újabb idÅ‘k embere számára már a ?transzhumán? megoldások, azaz a gépekhez hasonulás tűnik sikeres megoldásnak."

    Mérhetetlenül szomorú ez így. Mert hát mikor gondoljuk, hogy alulmaradtunk a gépekkel szemben? Mikor sújt le bennünket az effajta összehasonlítás végeredménye? Ha magunkra is csak mint gépre tudunk tekinteni. Ha az ember azonos a képességeivel és a teljesítményével, amikor nem teljesít, elveszti értékét, a saját szemében is. Ha a fejben szorzás vagy a kreativitás-kutatók kedvenc terepe, a sakkozás, a testi ügyesség vagy erÅ‘ mutatja meg, mi az ember, dicstelen jelenét - mert hát a gépek e vonatkozásokban már felülmúlták - csak még dicstelenebb jövÅ‘ követheti, amelyben a gépek a kezdeményezést is átveszik. Mikor azt mondjuk, "működik a párkapcsolat", a betegséget meghibásodásnak, a kórházakat javítóműhelyeknek fogjuk fel, már elfeledkeztünk ember voltunk java részérÅ‘l.

    A génsebészetileg átalakított élÅ‘világról, ugyanakkor a puha fehérjelényeket gépekkel fölváltó evolúcióról, az androidokról, a gépi implantátumokról, a Mátrix megvalósulás elÅ‘tt álló világáról, az emberen diadalmasan túllépÅ‘ technikai fejlÅ‘désrÅ‘l, poszthumán jövendÅ‘rÅ‘l szóló jóslatokat akkor is tizenhárom éves kamaszfiúk fantáziálásának látom, ha a megvalósítás már megkezdÅ‘dött. Ahogy a világkormány esetében, itt sem az a kérdés, hogy a jövÅ‘ben megvalósul-e - annak legfeljebb tünetértéke lenne (meg súlyos következményei) -, hanem hogy ugyan miféle éretlen fogalmaink vannak a világról és az emberrÅ‘l, hogy egyetlen központból irányíthatónak, illetve külsÅ‘dleges funkcióit jól-rosszul betöltÅ‘ alkatrésznek gondoljuk.

    A naiv technikaellenességet éppúgy elkerülném, mint az ember nélküli jövendÅ‘ben reménykedÅ‘ technikakultusz szélsÅ‘ségeit. Az ember önmaga számára születésétÅ‘l feladat, amivel valamit kezdenie kell. Akik az ember eltűnésében reménykednek, mintha ettÅ‘l a kínzó érzéstÅ‘l akarnának szabadulni: megoldás helyett széttépik a feladatlapot.

    A Kiss Lajos András által említett vereség reményében szeretnék inkább új szempontokat ajánlani a gépek megértéséhez - két szék közt lebukni a pad alá.

 

 

A világtól a tudományig, a tudománytól a technikáig

 

A természettudomány módszertanához szorosan hozzátartozik, hogy a világ jelenségeit a maga sajátos, fizikai, kémiai, biológiai szempontjai alapján határolja körül, és a leírásból kirekeszti a maga szemszögébÅ‘l mellékes mozzanatokat. A szabadesés tanulmányozásakor például lényegtelen, hogy a szikláról egy darab kÅ‘ vagy egy emberi test hullik alá. Ezt a tárgy redukcionizmusának nevezhetjük.

    A valóságban egy jelenségbÅ‘l mindig számos más jelenség következik

(A " B, A " C, A " D, A " E, ...) a természettudomány azonban csupán az Å‘t érdeklÅ‘ összefüggést (A " B) modellezi. A tudomány emellett az oksági láncolatot sem szükségképpen követi végig. Az A " B " B* " B** oksági láncból többnyire beéri az elsÅ‘ (vagy néhány) taggal, vagy mert B* mint tárgy nem tárgya vizsgálódásainak, vagy mert a B " B* összefüggés esik kívül érdeklÅ‘désének körén, például mert olyan körülmények függvénye, amelyeket szintén nem vizsgál. Ezt oksági redukcionizmusnak nevezhetjük.

    A tudomány módszertanától természetesen elválaszthatatlan az effajta önkorlátozás, hiszen épp annak köszönheti hallatlan elÅ‘rehaladását, hogy többszörös redukciókkal mesterségesen leszűkített terepen mozog. Az igazi tudomány elvben tisztában van azzal, hol húzódnak megállapításainak határai, meddig és mennyiben érvényesek a modelljei, az egyes tudományterületeken azonban mégis kialakul valami, amit Wittgenstein kifejezésével aspektusvakságnak nevezhetünk, képtelenséget a másként-látásra. Olyan ez, mint az emmauszi tanítványok esete, akik látni láttak, csak épp azt nem látták, hogy akit látnak, az Jézus.

    A döntÅ‘ változás mégis akkor következik be, amikor a tudományra technikát alapoznak. Az alkalmazás bizonyos értelemben a megismerési folyamat fordítottja, a megismert összefüggés visszavetítése a valóságra. Ami a megismerés fázisában kézenfekvÅ‘ - tudniillik a leegyszerűsítés - ugyanaz az alkalmazás fázisában már roppant aggályos.

    A gép annak a törekvésnek a megtestesítÅ‘je, hogy a fenti modell szerinti A-t elÅ‘idézve minél nagyobb arányban állítsuk elÅ‘ a számunkra kívánatos

B-t. Csakhogy amikor A-t állítunk elÅ‘, egyrészt nemcsak A-t állítjuk elÅ‘, másrészt nemcsak B-t, hanem (akár tudunk róla, akár nem) C-t, D-t és E-t, sÅ‘t, B összes következményét, B*-ot, B**-ot stb. is elÅ‘állítjuk, csak épp felfedezésünk örömében ezeket nem látjuk, vagy ha látjuk, nem vesszük tudomásul, vagy ha tudomásul vesszük, azzal az ügyet le is zárjuk. Ezt olykor könnyen megtehetjük: a következmények ugyanis gyakran térben és idÅ‘ben eltolva jelentkeznek: más embercsoportok vagy más generációk élvezik B hasznát, mint akik B* kárát látják (gondoljunk például a tiszai ciánszennyezésre vagy a gyógyszer-kölcsönhatásokra és mellékhatásokra).

    A lassan bontakozó technikai fejlÅ‘dés korai próba-szerencse idÅ‘szakában még van mód az emberi közösség és környezete összecsiszolódására. A kibontakozó létösszefüggések feltárulnak, elÅ‘nyeik-hátrányaik lenyomata megjelenik a továbbörökített kultúrában, s ekként a cselekvésben. A gyors változások idÅ‘szakában ez nincs így. A pusztító gyakorlat is fennmarad, éppen azért, mert nincs idÅ‘ a közvetett következmények feltárására.

    A tudomány módszertani redukcionizmusa tehát a technikában visszafordítva módszeres felelÅ‘tlenséggé alakul. A vak rombolás a léttörvények elkerülhetetlenségével bontakozik ki - ha a cselekvésben nincs ott a tudományon és az érdeken túli, az egészre tekintÅ‘ gondoskodás szelleme.

 

 

A technika nyomorúsága

 

Robert Pirsig A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete című könyvében* szintén két szék közt esik a pad alá, hogy odalenn megkeresse, miért övezi gyanakvás a technikát. A két széket Å‘ jobb híján klasszikus és romantikus szemléletnek nevezi: "A romantikus szemlélet ösztön, képzelet, ihlet, alkotókedv műve. Érzelmek irányítják, nem adatok. [...] Ez a szemlélet nem halad az értelem és a törvények útján, hanem megérzése és esztétikai tudata kormányozza. [...] bár a motorozás romantikus mulatság, a motor ápolása klasszikus szemléletű tevékenység."

    A világot technokratákra bízni halálos vétek, mondják a romantikusok. Kiss Lajos Andrásnak igaza lehet: a romantikusok talán a lelketlen társadalom-géptÅ‘l irtóznak, s az alkatrész-szereptÅ‘l való viszolygásukat viszik át a technikára. A világot a következetlen romantikusokra bízni halálos vétek, mondják a technokraták, hiszen Å‘k azok, akik mindenfajta erÅ‘művet elleneznek, de azért szeretnék, ha égne a villany.

    "Senki a maga igazából nem enged, és úgy tapasztalom, hogy a ma élÅ‘ nemzedékek közül a két tábor megbékítését sem kereste senki", morfondírozik Pirsig elbeszélÅ‘je, s közben akadozó motorkerékpárját viszi a szerelÅ‘khöz. A műhely kéthetente buherál rajta valamit, aztán visszaadja. A gép állapota minden alkalommal romlik. Végül kalapáccsal és hidegvágóval esnek neki, ezért kénytelen inkább kitolni a szervízbÅ‘l a szétbarmolt járgányt.

    "Miért gyilkolják a szerelÅ‘k a rájuk bízott motort? Elvégre Å‘k nem menekülnek a technika elÅ‘l [...] Ezek a technikusok maguk. Csakhogy ezek úgy esnek a munkának, akár a csimpánzok. Abban nincs köszönet. Se szeretet. Ez nem fért a fejembe. [...]"

    A rádiót hallgató, ujjuk közt villláskulcsot pörgetÅ‘ szerelÅ‘k "eggyé a dolgukkal nem váltak. Öt órakor vagy amikor a nyolc órájuk lejárt, kikapcsolták a rádiót és kisétáltak, és attól fogva eszükbe nem jutott a műhely. Azaz már a műhelyben nem! [...] élnek a technika közepében, mégis sikerült elmenekülniük elÅ‘le."

    A műszaki kézikönyvek kapcsán írja Pirsig: "Minden soruk azt beszéli: ?Íme a szerkentyű, a világegyetemtÅ‘l térben és idÅ‘ben elszigetelten. Semmi kapcsolata veled, aminthogy neked sem lehet semmi egyéb közöd hozzá, mint a kapcsolgatás, feszültségek tartása, hibalehetÅ‘ségek kiküszöbölése...? s így tovább. ErrÅ‘l van szó. A szerelÅ‘k is így tekintettek a motorra, én sem vittem be különb érzéssel a műhelybe. SzemlélÅ‘i voltunk mindannyian.

S akkor meggondoltam, hogy nincs is olyan kézikönyv, amelyik a motor ápolásával a szó igaz értelmében foglalkoznék. Hogy törÅ‘djünk vele, hogy rajta legyen az eszünk, azzal manapság könyvek nem foglalkoznak.

    [...] jó lesz eltöprengenünk, vajon a törÅ‘dés veszte nem lehet-e eligazítónk, hol csúszott be a madzagja ennek a nyomorult huszadik századnak. Nem siettetjük az ítéletet. Ez is a század rossz szokása. Akármit siettetsz, nem törÅ‘döl már vele..."

 

 

A bíbelÅ‘dés dicsérete

 

Mi a közös a redukcionista mohóságban és a gyanakvó technikaellenességben? Ugyanaz hiányzik mindkettÅ‘bÅ‘l: a gondoskodás, a törÅ‘dés szelleme. Őseink még kénytelen-kelletlen kiművelÅ‘dtek a szegénység tudományából:

a legjobb takarékosság a gondoskodás volt. Megbecsülték a javaikat. Ennek a szellemnek eltűnése mára itt, Köztes-Európában is megmutatkozik: lassan lehúzzák a rolót az utolsó javítóműhelyek. Ami elromlott, eldobjuk, és újat veszünk helyette, mert a mai termékek gyártásakor a javíthatóságnál fontosabb szempont a fogyasztási ciklusok felpörgetése. Közben gyorsan csökken azoknak a mestereknek a száma, akiktÅ‘l a fiatalabbak a szeretetteli bíbelÅ‘dést elsajátíthatnák.

    Ha nem akarjuk a technikát a vádlottak padjára ültetni, nem árt, ha magunkba nézünk. Bizony, a gondoskodás és a törÅ‘dés lenne, ami az új találmányokat, a különféle gépeket az élet rendjébe lassanként beilleszthetné.

A szelíd és kitartó, a tényleges következményeket tapasztalati úton felmérÅ‘ mérnöki figyelem nélkül minden technikai fejlesztés ámokfutás a következmények elÅ‘l. Minden nosztalgia nélkül megállapíthatjuk, hogy a modernitást megelÅ‘zÅ‘ korok mélyén még ott rejlett a gondoskodás, a törÅ‘dés szelleme, még ha idÅ‘nként el is szabadult bennük a mohóság. A görögök vagy a velencei arzenál hajóépítÅ‘ igyekezete úgy tarolt le erdÅ‘ket és tett kopár sziklavidékké egész hegyvonulatokat, mint a világátalakításban mértéket nem ismerÅ‘ modernitás, ám ez a magatartás mégis kivételesnek számított. Ma éppen fordítva van: a gondoskodás, a törÅ‘dés ritka példáin akad meg a szemünk. Hiszen a magunk cselekedeteit sem illesztjük be az élet rendjébe, melyrÅ‘l úgy tudjuk, a nagy átalakíthatnék közepében amúgy sem létezik már! Mi más ez, mint aspektusvakság?

    "Te magad vagy a feladat", írta Kafka. "És sehol egy fia diák."