Beney Zsuzsa szavaiból kihallani vélem az aggodalmat: vajon jó kérdésre keressük a választ? A gyűjtögetés meg a vadászat egyszerű továbbfejlesztése lenne a modern civilizáció? Amiben valahol valamit elrontottunk, s azóta minden visszájára fordult?

    Igen, gyűjtögetünk és vadászunk. Csak közben kiépítettünk egy gigászi mechanizmust, mely átengedi magán a szénbÅ‘l, kÅ‘olajból, földgázból, uránércbÅ‘l nyerhetÅ‘ temérdek energiát. Átalakítja és magához idomítja a társadalom szerkezetét, ahogyan a lugas kényszeríti a ráfonódó kúszónövényt, hogy sajátos formákat vegyen fel. Alkalmazkodnunk kell hozzá, cserében biztosítja függetlenségünket számos természeti korláttól. A függetlenség ára a függÅ‘ség: mint a narkotikumok esetében.

    Mégis: gyűjtögetünk és vadászunk. Intellektusunk a külsÅ‘vé tett, felhalmozott és visszakereshetÅ‘ tudás révén ugyan többre képes, mint régen, életgyakorlatunk mégis az evolúcióban szerzett Å‘si reflexeinkre épít. Igazán csak az egyenes arányosságot és az egyenletes változást fogjuk fel, a kamatos kamattal falnak rohanó exponenciális növekedést már nem. Mert nem a világban élünk, hanem a világ magunk alkotta reprezentációjában. Bárhová születünk a társadalomba, életünket ugyanazzal a néhány alapkellékkel rendezzük be: barátok és ellenségek, célok és eszközök. A nyersanyagpiacon befektetést hajhászó bróker és a hajléktalan, aki lecsap egy adag hullámpapírra, ugyanazt csinálja. Vadásznak és gyűjtögetnek.

    A mélyben mindenki ugyanazt a metafora-rendszert képezi le - ez az emberi faj egysége. Mindenki más elemekre - ez a társadalom komplexitása.

    Ebben a hatalmas építményben úgy sorakoznak a funkciók, mint az ökológiai fülkék. Minden fülke a világ valamely leegyszerűsített képét kínálja: saját valósága van. Azok például, akik a világgal fÅ‘ként a pénzen keresztül érintkeznek, hajlamosak mélyen hinni: a pénz dolgozik.

    A modern társadalom kiépülésével az egyes osztályok, rétegek valóságai roppant távolságra kerültek egymástól, de a komplexitás miatt személytelen összefüggések és kényszerek hálózata köti össze Å‘ket. Az alul lévÅ‘k nem látnak a hatalmi piramis csúcsáig. Tudásszomjukat sztárokról, politikusokról szóló pletykák oltják: ezek legalább beilleszthetÅ‘ek a tömeg számára konstruált valóságba. FentrÅ‘l nézve az alant állók: szerkezettelen tömeg, erÅ‘forrás, nyersanyag. Haszonállatok sokasága.

    Egy ennyire összetett rendszerben a döntések következményei általában egészen másutt jelentkeznek, mint a hasznuk. EbbÅ‘l alakul ki a következmények nélküli haszonszerzés illuzórikus világa. Nemcsak a bÅ‘ségben áramló energia jótéteményeire szoktunk rá, de a természeti korlátok és összefüggések szem elÅ‘l vesztésével rákaptunk arra a gondolatra is, miszerint az érdek az egyetlen vezérlÅ‘nk. Ismerjük a piacfelügyelÅ‘i okoskodást: az egymást szabályozó önérdekekbÅ‘l majd csak kiformálódik a közjó. Valójában mindez fordítva zajlik: ami kiformálódik, azt nevezik el közjónak (lásd: „a piac ítélete”), így a fogalom lassan körvonalát veszti és használhatatlanná, ennélfogva fölöslegessé válik.

    Ami hiányzik, az minden szabályozás alapelve: a döntés és következmény közti visszacsatolás. A tÅ‘ke logikájában érvényesülÅ‘ visszacsatolás csak egy részrendszert optimalizál, de az egészre vak. Közben olyan erÅ‘vel hatnak belsÅ‘ kényszerei, hogy csak működésének mederbe terelése, befolyásolása lehetséges. Az élet felett eluralkodott „gazdasági élet” egyes szereplÅ‘i, elsÅ‘sorban a fizikai környezet építÅ‘i-üzemeltetÅ‘i, a következményekhez valamivel közelebb élnek. Ők a stabilitásban (fenntarthatóságban) valamivel érdekeltebbek, mint a legnagyobb haszonélvezÅ‘k, a pénzügyi körök, ahol a haszonszerzési struktúra okozta instabilitás már látókörön kívülre szorul, a stratégiai célokban gondolkodó leghatalmasabbak pedig a maguk logikáját követve kihasználják, keresik, sÅ‘t, kiváltják a válságokat, így jutnak extraprofithoz, sÅ‘t, a nagy bajra hivatkozva még több hatalomhoz a társadalmi struktúrák felett.

    Idáig fejlÅ‘dött a világ: senki sem irányítja, és kötelezÅ‘ benne a rövidlátás.

Így aztán hogyha az érdekharcból nem a közjó formálódik ki, hanem egy katasztrófa, senki sem fogja észrevenni, csak a tehetetlen kívülállók. A rendszer jó, „a létezÅ‘ rendszerek legjobbika”, csak falnak rohan, mert - szándékkal vagy szándék nélkül - kimaradt belÅ‘le a visszacsatolás.

    Kitekinteni saját fülkénk készen kapott valóságából tágabb összefüggések és másféle sorsok felé: ez szellemi erÅ‘feszítés. Megérteni és felfogni, aminek megértésével és felfogásával nem jutunk elÅ‘bbre a könyökharcban - bensÅ‘ vadászat, bensÅ‘ gyűjtögetés.

    Ahol a kiszámítható érdek világa véget ér, ott kezdÅ‘dik a szellem. Magam úgy látom, nem a szellemi világok adódnak össze, mint Beney Zsuzsa írja, hanem egyszerűen a fosszilis energiával felfűtött érdekek, melyek már szolgálólányként sem igen foglalkoztatják a szellemet. Szebben szolgál a kÅ‘olaj - amíg van.

    A világot nem a túl sok szellem teszi tönkre, hanem a túl kevés.