Tárgyak rengetegében

 

Mennyire elszaporodtak körülöttünk a tárgyak! Mintha csak egymást nemzenék! Az emberek tárgyakkal szövetkeznek tárgyakért, élményt tárgyaktól remélnek, megunt tárgyaktól szabadulnának. Szeretetünknek tárgya van, sÅ‘t, a szeretet is tárgy, hiszen nyelvünk szerint adjuk-kapjuk. A vágy tárgya elvben megszerezhetÅ‘ és birtokolható. Tárgy mindaz, ami állandó, körülhatárolható, ami odakint van, olyan, akár egy kÅ‘darab, akarattalan, felemelhetÅ‘ és elejthetÅ‘, mozgatható, alakítható, gyúrható-rúgható, mégis mindvégig ugyanaz, mert halott: magától nem változik, nem mozdul, nem alakul. A tárgyak maguktól nem kapcsolódnak más tárgyakhoz: ridegen összekoccanó söröspalackok. Tárgy az, ami kisebb nálunk, a mindenség változó szövedékébÅ‘l kiszakadt vagy kiszakított, hányódó töredék, csonka, részleges, olyan, viszonylag állandó csoportosulás, amit még áttekinthetünk, amivel szemben fölénybe kerülhetünk, ami felett hatalmunk van. Mi vagyunk az alany, a formáló erÅ‘, aki hatalma birtokában e tárgyakat tetszése szerint átrendezi és átalakítja, kapcsolatba hozza és csoportosítja. 

 

 

Az alkoholista és sörösüvege

 

Egyes törzsek világszemlélete animisztikus: úgy hiszik, a világon mindennek, így a tárgyaknak is lelkük van. A modern ember ezotériája inkább csak kompenzáció: az életét és gondolkodását a felvilágosodás óta mindinkább átható általános eldologiasodást ellensúlyozza vele.

    Aki eltárgyiasít, az a nyelv csapdájába esik: a terminusokat olyan neveknek tekinti, melyek dolgokat jelölnek. Anyag és szellem, test és lélek, tartalom és forma, Descartes res cogitansa és res extensája: se szeri, se száma azoknak az egymással birkózó fogalompároknak, melyek tagjai azáltal, hogy dolgoknak tekintik Å‘ket, valamiképpen egy szintre, közös nevezÅ‘re kerülnek, holott a létezÅ‘ tulajdonságai nem abban az értelemben léteznek, mint a létezÅ‘.

    A modern ember már csak ilyen: szeret mindent önmagával szembeállítani, mint alkoholista a sörösüveget - különben nem érzi magát biztonságban. A szembeállított dolgok, azaz objektumok megfoghatók, tapogathatók, uralhatók. Maga a fogalom, a Begriff szó is effélét fejez ki. A fogalmakkal óvatosan kell bánnunk: ha mindent szembeállítunk magunkkal, hogy megragadhatóvá tegyük, kívül kerülünk mindenen. Fogalmat persze ehhez is gyártottunk: ezt nevezzük elidegenedésnek.

    A mindent tárggyá tevés buzgalma abbéli igyekezetünkben gyökerezik, hogy uralmunk alá hajtsuk a világot. Csak egy baj van: amit így uralmunk alá hajtunk, az nem a világ.

 

 

A redukcionizmus kísértése

 

A kép ugyanis hiányos. Nem jelenik meg benne, ami meghatároz bennünket anélkül, hogy meg tudnánk határozni. Amit nem mi ragadunk meg fogalmainkkal, hanem Å‘ ragad torkon bennünket. Ez az alapélmény kívül reked a modernitás világnézetén, de visszatér szorongás formájában.

    Nemcsak a folyamatokat, viszonyokat és minÅ‘ségeket alakítjuk át objektumokká, hanem magát a szubjektumot is. Az ego, az Én fogalma arról gyÅ‘zköd bennünket, hogy a szubjektum is csak egy a világ dolgai közül: se jobb, se rosszabb, épp olyan, mint a többi. A szubjektumot objektummá redukálni: reductio ad absurdum. Ha a szubjektum is dolog volna, felszámolnánk a szubjektum és az objektum közti különbséget. Márpedig ha nincsen szubjektum, objektumok sincsenek.

    A felvilágosodás a szabadság nevében egyfelÅ‘l védelmébe vette a szubjektumot, másfelÅ‘l igyekezett ennek a szubjektumnak a szubjektivitását kiküszöbölni, ami azonban nem sikerült: a szubjektivitást nem kiküszöbölte, hanem elfojtotta. Mesterkélt ál-objektivitása mögött megindult a szubjektivizmus egyfajta egészségtelen fortyogása. A szubjektum helyére az objektumként elképzelt szubjektum került, a szubjektivitás pedig feloldódott a szeszélyben és az önkényben.

    Ha, mert hitünk szerint csak tárgyak léteznek, énünket is tárgynak tekintjük, akkor mindent csak elképzelt objektum-énünk vonatkozásában, közvetve élünk át. Az Én bizonyos értelemben csakugyan tárgy: azonosulásunk tárgya. Az ember képzelheti, hogy egy a tárgyak közül: felettesének engedelmeskedÅ‘ elnyomott hivatalnok, hogy a város utcáin sodródó kavics vagy egy test nevű bÅ‘rzsák lakója, de ha nem tetszik neki a divatjamúlt mese a szellemrÅ‘l a gépezetben, akkor hiheti, hogy egyszerűen azonos a testével. Ezt a népszerű megoldást a szépség- és egészségipar is támogatja. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy az énjének alávetett, az ego fogalmában rekedt ember a maga szemében tárggyá válik: saját magán is kívül kerül.

    Az ember akkor lesz tárgyhoz hasonlatossá, akkor szűnik meg szubjektum lenni, ha meghal. Aki már halála elÅ‘tt tárgy, az rabszolga. ÉlÅ‘halott. Zombi.

A tárggyá levés Å‘s-iszonyata elÅ‘l menekülÅ‘, rettegÅ‘ emberek erÅ‘szakossá és agresszívvá lesznek: szubjektum voltukat csak azzal bizonyíthatják, ha az ólmosbot túlvégére kerülnek: hatalmat szereznek és Å‘k tesznek tárggyá másokat.

 

 

A koboldkórus

 

A bálvány olyan tárgy, amirÅ‘l elhisszük, hogy lelke van, tehát szubjektum, akinek hatalma van felettünk. Aki önmagát bálványozza, elÅ‘bb tárggyá teszi magát, majd e tárgynak lelket képzel. Mikor ezzel a meghamisított szubjektummal helyettesítjük a valódit, labirintikus énszerkezetre teszünk szert. A gipszkarton fal túloldalán ott a kijárat, hallatszik tán még a lombsusogás is, a labirintusból magunk állította szabályok szerint kiutat találni mégis reménytelen. Ha gondolati úton keressük, kik vagyunk voltaképpen, megfejthetetlen rejtvényt csinálunk abból, ami pedig mindannyiunk számára a lehetÅ‘ legközvetlenebbül, eredendÅ‘en adott.

    Énünk az, amivel azonosulunk. Ha belefeledkezünk egy filmbe, testi mivoltunkból kiemelkedve átlépünk a fÅ‘hÅ‘s szerepébe. Csakhogy ahány helyzet, annyi azonosulási lehetÅ‘ség: annyi én. Nem egy énünk van, hanem ezernyi. Az ének dominanciaharcot folytatnak egymással. Minden én szerep, minden szerepbÅ‘l más cselekvések következnek: melyik szerint cselekedjünk? Aki leteszi a garast valamelyik szerep, valamelyik én mellett, s döntéseivel fokozatosan megszilárdítja a megfelelÅ‘ gondolati pályákat, onnantól nem az életét éli, hanem a szerepét. Portásként, írófejedelemként, családi zsarnokként, balekként, a falu bohócaként él, és akként is hal meg. A szétmorzsolódó világban a modern ego-embernek már több szerepet kell játszania egyszerre. Hol ezzel, hol azzal azonosítja magát, hol szándékosan, hol önkéntelenül, ezernyi énje voltaképpen a világ sajátos leképezÅ‘dése egy villódzó raszteren: a tévé képernyÅ‘jén áll így össze a kép ezernyi apró pontból. Ezt a képet sosem látja egyben az, aki mindig valamelyik képpontban tartózkodik. Ott hol minden kék, hol minden zöld, hol minden vörös. Persze még aki a kép fölé emelkedik, az sem a világot látja, hanem a lehetséges értelmezések seregét. Szüntelenül zeng a koboldkórus, zeng az ének éneke.

    A nagyvárosi környezetben megállás nélkül jár a rábeszélÅ‘gép. Másodpercenként harminc ajánlatot fogadunk vagy utasítunk el. A sajtótermékek, illetve azok olvasói-nézÅ‘i a legellentétesebb felfogásokat ajánlják egyidejűleg. Nincs az a nézet, amit cáfolni ne sietne rögtön harminc másik ember. Véleményeket hallunk mások véleményérÅ‘l mondott véleményekrÅ‘l. A modern tudat törmelékes: nem mozdulatlan tófelszín, tükör, hanem fém-üveg darálék. A kis tükör-morzsákon már csak a többi tükör-morzsa tükrözÅ‘dik a végtelenségig sokszorozódva: megannyi tárgy.

 

 

A szeretet és gyűlölet tárgyai

 

A tárgy metaforája azért is félrevezetÅ‘, mert óhatatlanul azt sugallja, hogy mindenki ugyanazokat a tárgyakat látja. A sörösüveg az sörösüveg. Ez azonban nincs így.

    Az egyes pszichoanalitikusok által kifejlesztett és képviselt tárgykapcsolat-elmélet szerint személyiségünk szerkezete tudattalan belsÅ‘ tárgykapcsolati struktúrától függ. Ez a struktúra velünk született attitűdök és a világban szerzett tapasztalataink kölcsönhatásából formálódik ki, legfÅ‘képpen csecsemÅ‘korunkban, mikor a világot még lényegében az anyai test jelenti számunkra, mely szeretet és gyűlölség tárgya egyszerre. Ekkor alakul ki a jó és a rossz, a félelmet, fájdalmat keltÅ‘ vagy kielégülést, megnyugvást adó tárgy képzete, s a viszonyunk hozzá. A tárgy éppúgy lehet fizikai objektum, mint személy, mert a tárgyak ebben a rendszerben egyszerűen az érzések és érzelmek kicsapódási gócai.

    Valójában tehát nem is a világgal állunk kapcsolatban, hanem belsÅ‘ reprezentációinkkal. Tárgykapcsolati alapmintáink szerint azonosulunk (alakítunk ki ént), és vetítünk képzeteket a külvilágra. Ami kívülrÅ‘l nézve a személyiség szerkezete, a személyiség felÅ‘l nézve a valóság szerkezete. A belsÅ‘ tárgyak, a reprezentációk a külsÅ‘ tárgyakban egyre csak ürügyeket keresnek és találnak. ElÅ‘bb van meg bennünk a világ gonoszságának képzete, s csak aztán mutatunk rá valakire, aki ezt számunkra megtestesíti. A megfeleltetés természetesen már a kulturális mintákkal kölcsönhatásban alakul ki. A manipuláció sem csinál egyebet, mint hogy javaslatokat tesz: kitölti a tanácstalan emberek helyett az űrlapot, kijelölvén, kit szeressenek, s ki legyen utálatuk tárgya.

 

 

Mi a vita tárgya?

 

Az a tény, hogy egy tárgyhoz a legellentétesebb reprezentációk kapcsolódnak, magyarázatot ad az újra meg újra felbukkanó és felszámolhatatlannak tetszÅ‘ konfliktusokra. Ezek a kívülálló számára nevetségesek és érthetetlenek. A tárgy szerepe annyi bennük, hogy magára vonja az érzelmeket: katalizátor. Mikor a teli sörösüveg miatt két részeg egymásnak esik, egy pont után nyugodtan kiemelhetjük a palackot a kaukázusi krétakörbÅ‘l - a vita hevében csak feldöntenék. A sörösüveg ugyanis, ha érzelmek szállják meg, éppúgy nem fizikai tárgy többé, mint a fogalmak.

    Nem egyszerűen arról van szó, hogy ugyanazt a fogalmat máshogy értik az emberek. Mikor a viták terminológiai és definíciós vitákba mennek át, az a mélyben rejlÅ‘ problémát többnyire nem megoldja, hanem még inkább eltemeti, mert a racionalitás síkján feloldott ellentét azt a hamis látszatot kelti, hogy a kérdés tisztázódott. A vita, ha el is lobban ilyenkor, szükségképpen felparázslik másutt: a belsÅ‘ reprezentációk más tárgyat keresnek maguknak. Természetesen létezik racionális vita is, ám ez vagy a tárgy és az érvelési módszerek gondos körülhatárolását igényli (mint mondjuk a matematikában), vagy rendkívüli fegyelmet és önismeretet kíván.

    A viták többsége azonban virtuális térben zajlik. A belsÅ‘ reprezentációk funkcionális értelemben a világról alkotott térképek. Képzeljük el, hogy egy nagyváros lakói valaminÅ‘ gonoszság folytán olyan várostérképeket birtokolnak, melyekrÅ‘l példányonként más és más utcák hiányoznak. Az egyiken nincs Andrássy út, a másikról a Nagykörút maradt le, és így tovább. Amíg ki-ki a maga feje után, a maga dolgára megy, úgy tűnik, minden rendben van. De amint közös cselekvésre kerül a sor és meg kell szervezni mondjuk egy ünnepi felvonulást a városon keresztül, nyilván elszabadul a pokol. Megjósolhatjuk, hogy a vég nélküli vitatkozás, az állandó konfrontáció és kudarc idÅ‘vel kifárasztja, közönyössé teszi és atomizálja majd az embereket, ugyanakkor napi rutinná válik köztük az ellenségeskedés.

    Aki ezt a légkört valamely intellektuális defektus számlájára írja (köznapian szólva azt mondja, hogy az emberek hülyék), az nem veszi figyelembe, hogy a vitáknak nemcsak céljuk, de okuk is van. A nézeteltérések mélyen gyökereznek az egyéni és a - tÅ‘le természetében alapvetÅ‘en különbözÅ‘ - kollektív pszichében, a kulturálisan hagyományozódott mentális térképek eltéréseiben.

    Musil A tulajdonságok nélküli emberben bűn- és erénybakokról beszél. A szóleleményhez hozzátehetjük: e különös lények úgy születnek, hogy sérelmek, illetve vágyak szállnak meg tárgyakat. Ami az egyik ember sérelmének forrása, a másiknak esetleg élete záloga. Az ál-racionális vitatkozás a sérelmeket nem feloldja, épp ellenkezÅ‘leg: újabb és újabb láthatatlan sérelmeket szül, melyek további racionalizálásra, azaz a valódi történetet rejtÅ‘ mélyrétegektÅ‘l való eltávolodásra serkentenek. A modern gondolkodás súlyos árat fizet azért, hogy mindent racionális síkra kényszerít: bábszínház lesz az érvelésbÅ‘l, melynek végeredménye már kezdetben sem érdekel senkit. Az ilyen vita nem akkor zárul le végleg, ha racionális megoldásra jutnak a felek és azt elfogadják, hanem ha a vita mögül feltörnek az elismerésükért küzdÅ‘ eredeti érzelmek. Ha az emberek kilépnének az ál-objektivitás fedezéke mögül, valóságos kapcsolatba kerülhetnének. Ám épp ettÅ‘l az Å‘szinteségtÅ‘l fél mindenki. Ha félretennék az állandó megkérdÅ‘jelezés fegyverét, ha elismernék egymás érzelmeinek jogosságát, ha a sérelmeknek és vágyaknak legalább a létét elfogadnák magukban és másokban, az a katarzis pillanata lenne: az emberi kapcsolatok hirtelen halmazállapot-változáson mennének keresztül. Eltűnnének a hisztériák, az önismétlÅ‘ és önfenntartó sérelmi játszmák. Amíg azonban bátorság és lélekjelenlét, illetve kényszerhelyzet híján effajta változás be nem következik, maradunk egymásnak, akik voltunk: fölös tárgyak, esetlen bálványok, sötéten össze-összekoccanó söröspalackok.

 

 

Tárgykapcsolat és közösség

 

Egymás projektív felületeiként, sajnos, nem engedhetik meg maguknak az emberek, hogy alaposabban megismerjék egymást. A gyűlölet szükséges feltétele a távolság. Ha elegendÅ‘ sérelem gyűlt fel, az eltávolítás odáig mehet, hogy a másikat nem tekintik többé embernek sem. Saját démonjaik sugallatára látják démonnak, sátánnak, gonosznak a többieket. Absztrakciónak - már kiismertük Å‘ket, nincs mit megismerni rajtuk. Se belsÅ‘ szerkezetük, se történetük nincs. Mindez természetesen a maga számára is absztrakcióvá lett ember szorongásának tünete, aki önmagával sem tartja a kapcsolatot.

    Ha gyűlöletünktÅ‘l valóban meg akarnánk szabadulni, éppenséggel nem eltávolítanunk kellene magunktól, akit gyűlölünk, hanem a lehetÅ‘ legközelebb engedni, megérteni és megismerni. De, mint láttuk, korántsem biztos, hogy mások iránti gyűlöletünktÅ‘l meg akarunk szabadulni. A gyűlölet konzervál, erÅ‘t ad. Azt hisszük róla, hogy csak odakint pusztít.

    Amikor az emberek azt mondják, hogy megértik egymást, a megértés sokszor akkor is káprázatközösség. Szó sincs egymáshoz fordulásról: a cél a falkatagság nyújtotta biztonságérzet. Ahol a szeretet, illetve gyűlölség tárgyai mindenkinél ugyanazok, ott a kivetítések közti konfrontáció megelÅ‘zhetÅ‘, ami valamiféle mély kapcsolat és földöntúli béke hamis benyomását szokta kelteni. A benyomás hamis, mert ha a kérdéses tárgy odavész, nyomban vége szakad a botcsinálta közösségnek is. Ezek a különféle ellenségképekkel összetartott, stilizált közösségek, ha tárgyukat vesztik, széthasadoznak, felbomlanak, átalakulnak: a káprázatközösség csak a közösség káprázata. Az atomizálódó társadalomban szanaszét futnak a pályák. Az emberek a különféle tárgykapcsolati minták és az Å‘ket konkretizáló kulturális sémák mentén kommunikációképtelen szubkultúrákba rendezÅ‘dnek, ám az atomizálódással szembeszegülÅ‘, ellenerÅ‘t felmutatni kívánó mozgalmak sem igen jutnak tovább saját káprázatközösségük megteremtésénél.

    A szellemi talajvesztettségnek ebben az állapotában egy sorskérdésekrÅ‘l folytatandó társadalmi vita teljes irrealitás, sÅ‘t, sajnos már egy efféle vita kezdeményezése is csak a zűrzavar további elmélyítésére volna alkalmas.

 

 

A hosszú út a valóságig

 

Az agyvérzéses betegnek reménytelenül bonyolult a mozdulatsor, mellyel hajdan kiszállt a kádból. De, ahogy Mérei Ferenc mesélte portréfilmjében: van kiút. Alább kell adni. Részekre kell bontani a feladatot.

    A tárgykapcsolat-elmélet segít megérteni, mennyire hosszú az út a valóságig, mennyire hosszú az út a másik emberig, mennyire hiányzik ennek a szerencsétlen, kifosztott és megalázott, bizalmatlan és preventíven agreszszív országnak az emberi hang, mennyire hiányzik az alkalom, hogy a szájába adott szövegek helyett végre elbeszélhesse a maga történetét. A sérelmek után a fájdalmakat is. Mert míg az egyik kifelé, az ezerfelé szálazódó felszínre tart, a másik befelé, az átélhetÅ‘ közös világba. Leállítani a magunk vetítette filmet, visszavonulni a tárgyak magunk berendezte babaházából, az egyre groteszkebb és egyre fenyegetÅ‘bb paprikajancsik közül, és újra eleven, érzÅ‘, megértésre, párbeszédre képes emberi lénnyé válni: társadalmi programnak jó ideig, azt hiszem, ennyi is bÅ‘ségesen megtenné.