Ezt az estét legkevésbé sem terveztem színházteremben tölteni, inkább – mint minden gondtalan, tarkaruhás bölcsészlány – szerettem volna fölmenni a Montmartre-ra, hogy a nagyra becsült festÅ‘k és költÅ‘k lábnyomain pihenjem ki elsÅ‘ párizsi napomat. Vendéglátó barátnÅ‘m, aki ösztöndíjasként tanul itt, a Louvre-tól a legfranciább baguette-ig mindent megmutatott, majd kortárs balettelÅ‘adásra invitált.

 

Soha nem vonzott ez a műfaj, pedig kislány koromban én is jártam különórára, amit akkoriban művészi tornának hívtak. Ismereteim nagyjából Degas festményeire és Csajkovszkij Hattyúk tavára korlátozódtak, így a balettet feszített tüllszoknyák, harsányra sminkelt és egymással rivalizáló nÅ‘k meg szuszogó hegedűsök képével társítottam. Úgy gondoltam, egy balettelÅ‘adás funkcióját tekintve terep a nÅ‘k számára, hogy hátközépig kivágott estélyiben felvonulhassunk, és kísérÅ‘inket zavarba ejtve egy váratlan, ám diszkrét mozdulattal lecsúsztassuk boleróinkat, hogy fehér bÅ‘rünkön elÅ‘tűnjenek szépséges anyajegyeink. Persze, ez is fontos, de alapvetÅ‘en tévedtem.

 

Tévedtem akkor is, amikor azt hittem, eljutottunk odáig, hogy a provokálni vágyó műalkotásoktól szédülten már semmi se lehet megrázó, s hogy már nem tudnék döbbenten megállni avantgárd hangzások, ritmus és disszonancia kavalkádja, vagy egy szélsÅ‘séges táncjáték elÅ‘tt anélkül, hogy ne akarnék fejvesztve menekülni.

 

„És a művészet semmi mást sem tett, csupán megmutatta nekünk azt a zűrzavart, amelyben többnyire leledzünk. Szorongást keltett bennünk ahelyett, hogy lecsendesített és megnyugtatott volna. Bebizonyította, hogy mindannyian más-más szigeten élünk” – írja Rilke,  és nem tudtam elszakadni ettÅ‘l a gondolattól, amikor megláttam a táncosokat egymás mellett guggolni, zárt magányukba burkolózva. A baljós dallam súlyos táncot szült, az alakok hol megfeszülve nyújtóztak az ég felé, máskor ideges rángások közepette csuklottak össze. Percekbe telt, míg ráhangolódtam az intenzív mozdulatokból áradó érzelemkitörésekre, melyek közt csak néha láttam összefüggést.

 

Volt azonban egy nagyon is jól érthetÅ‘, szembetűnÅ‘ mozdulatsor, amit megrendülve idézek fel. (Mi tagadás, a többire csak foszlányokban emlékszem.) Hosszú idÅ‘ után a táncosok megérintették egymást, de az elsÅ‘ érintés nem simogatás vagy kézfogás volt, nem is ölelés. Hanem lökés. Egyetlen, jól irányzott, félreérthetetlen lökés: „Csak hát ezek a szigetek nincsenek elég messze egymástól, hogy rajtuk egyedül és gondtalanul maradhassunk. Egyikünk zavarhatja a másikat, megrémítheti vagy lándzsával üldözheti.” A magányos ember-szigetek két ellenséges táborrá oszlottak, és a legszebb mozdulatokkal tépték egymást. Aligha lehet találóbban kifejezni a magányban nevelkedett és önvédelemre, józanságra edzett emberi ösztön természetét. Egyetlen jól irányzott, félreérthetetlen lökés.

 

A dulakodás közben sorra ledobálták magukról ruháikat, aztán lassan vége szakadt közelharcuknak, a pártoskodásnak, végül a testek a megbocsájtástól felhevülten ölelésekben fonódtak össze, immár egy közösséggé, hosszan, erÅ‘sen tartották egymást. Mintha ruhátlanul, leplezetlen állapotunkban tudnánk csak megszabadulni a félelemben fogant gyűlölettÅ‘l és durvaságtól; mintha csak akkor közelíthetnénk a másikhoz, amikor levetettünk minden jelmezt és álarcot, vállalva a meztelen kiszolgáltatottság kockázatát. „SzigetrÅ‘l szigetre csupán egy lehetÅ‘ség adódik: veszélyes ugrások, amelyek közben a lábunknál is többet veszélyeztetünk.”

 

Párizs nevezetességei helyett ezúttal jobban lekötött az emberek mimikája, gesztusa, viselkedése. Mintha az egész párizsi lakosság élettel teli, balettozó műemlék lett volna. Ahogy rágyújt, ahogy felnéz, leint, sétál, ahogy kiül arcára az arrogancia vagy egy kedves felajánlkozás, ahogy gallérját igazgatja, mogyorót eszik, megfogja poharát. Mozdulatokat olvastam: az emberek, mint e mozgó műemlék alkotóelemei kiestek szerepükbÅ‘l és jelmezeik alól egy pillanatra elÅ‘bújt valami különlegesebb és valóságosabb.

 

Talán mégsem vagyok annyira kíváncsi a könyvekbÅ‘l, festményekrÅ‘l ismertekre, a mutatósra és az eldugottnak véltre sem; semmire, amit egyszer az életben látni kell, amihez már mindenki hozzáért legalább egyszer vagy csodálta percekig, mint egy szajhát, és amiért én is idáig utaztam. Úgy látszik, egy egész balettelÅ‘adás kellett ahhoz, hogy ebben a városban is pontosan ugyanazt csináljam, amit bárhol másutt. Hogy még mindig lábujjhegyen keressem a háborítatlant.