„Ma reggel érkeztem Párizsba stoppal. Külvárosi lakótelepen szállok meg egy ismerÅ‘s ismerÅ‘sénél. DélelÅ‘tt ledÅ‘ltem, sikertelenül próbáltam elaludni a kényelmetlen kanapén. Tudtam persze, hogy így lesz. Ébren fekve, kialvatlanságtól zúgó fejjel hallgattam a beszűrÅ‘dÅ‘ zajokat. Gyerekek viháncoltak, nÅ‘k kiabáltak, ajtók csukódtak, lábak dobogtak – vékonyak a falak, hallani mindent. Közben nyomasztott a tudat, hogy a kalandos út után végre célt érve egy lepukkant lakótelepen fetrengek fényes nappal.

 

Elindultam tehát, hogy buszt vagy metrót keressek, ami a belvárosba visz. Nem befolyásolta elhatározásomat, hogy tisztában voltam vele, nem fogok eljutni oda. ElÅ‘ször azonban enni akartam. A kapun kilépve találomra jobbra fordultam, és végigsétáltam a tizenöt emeletes házsor mellett. FejkendÅ‘s nÅ‘k beszélgettek egy padnál, úgy tippeltem, arabul. Néhány lépcsÅ‘ betonozott térre vezetett, beton virágágyakkal, bennük gyér fűvel. Fiatal nÅ‘ húzott kézen fogva egy kisfiút, másik kezében szatyrokat cipelt. A fiú hosszan utánam bámult. Elgondolkodtam, úgy írjam-e: délkelet-ázsiai, vietnami vagy kambodzsai nÅ‘ és fia.

 

A tér túloldalán földszintes üzletsor áll, nagyjából harmincméterenként tízemeletes házak emelkednek ki belÅ‘le. A második után bukkantam egy gyorsétteremre, itt ülök most, hamburgert és sült krumplit eszem gépelés közben. Észak-afrikai városok bekeretezett turisztikai poszterei lógnak a világossárga falakon. A kiszolgáló egy szót sem értett angolul, mutogatnom kellett. Nincs fehér ember rajtam kívül. Arabok, feketék, néhány ázsiai. Na, most szÅ‘ke fiú lépett be. Mondanom sem kell, számítottam rá.“

 

Közeli barátom párizsi feljegyzéseibÅ‘l valók ezek a sorok. Mindig is különös figura volt, mostanában pedig azt hangoztatja, hogy pontosan ismeri a jövÅ‘t. Talán valami tévésorozatból vette az ötletet, nem tudom. Természetesen senki nem hisz neki, én sem. Kérésünkre, hogy árulja el, mit hoznak a következÅ‘ órák, napok, szánakozó fejcsóválással felel. Sajnos, nem teheti, de higgyük el, jobb így. Utólag azonban irritálóan bizonygatja, hogy mindennel elÅ‘re tisztában volt. Váltig állítja például, hogy amikor kilépett a munkahelyérÅ‘l, otthagyta menyasszonyát, és világ körüli útra indult, tervezve, hogy évekig lesz távol, pontosan tudta, hogy csak Párizsig jut, ahonnan néhány nap után súlyos fogfájással hazajön Dunaújvárosba. Párizsban pedig egyetlen nevezetes épületet vagy városrészt sem keresett fel, még messzirÅ‘l sem látta az Eiffel-tornyot. Amikor megkérdeztem, ha valóban ismeri a jövÅ‘t, miért nem cselekszik úgy, hogy a lehetÅ‘ legkedvezÅ‘bben alakuljanak számára a dolgok, lenézÅ‘en sóhajtott. Te például erÅ‘s dohányos vagy – mondta –, pedig jól tudod, ezzel jelentÅ‘sen nÅ‘ az esélyed a tüdÅ‘rákra és más halálos betegségekre. Az, hogy lerövidül az életed, szinte biztos. Tehát többé-kevésbé ismered a jövÅ‘t, mégsem cselekszel ennek megfelelÅ‘en. Ez azért nem ugyanaz – vetettem volna ellen, ha van kedvem vitatkozni.

 

„Gyönyörű, fekete lány ül a szomszéd asztalnál. Tizenkilenc-húszéves lehet – folytatódik története. – Annyira sötét tónusú a bÅ‘re, hogy tényleg csaknem fekete. Ráadásul hihetetlenül simának tűnik, szinte csillog. Gondosan beállított göndör hajában néhány tincset világosra festett. Sötétbarna szeme lágy, mogyorókrém ízű a tekintete. Élénklila sportcipÅ‘je ragyogóan tiszta csakúgy, mint lábszár-középig érÅ‘, fehér csíkkal díszített, zöld, feszülÅ‘s sportnadrágja és középkék, ujjatlan felsÅ‘je. Mintha mindent most vett volna le a polcról a boltban. Vagy mintha Å‘ maga került volna le frissen a polcról. Érzem üde, édeskés parfümjét – talán nem is parfüm, hanem öblítÅ‘szer- és samponillat keveréke: még jobb. Elmélyülten játszik hatalmas okostelefonján, résnyire nyílt, sötétrózsaszín ajkai látni engedik hófehér fogsorát. Körme diszkrét mattlila, formás fülében vékony aranykarika. Nem tudom, van-e, amit meg nem adnék, hogy a barátja lehessek. Úgy értem, egyszerű barátja – ennél intimebb kapcsolatot elképzelni sem merek. Együtt lógnánk, eljárnánk moziba, kajálni, kosarazni…– na persze ez is teljességgel esélytelen. Két méterre sincs tÅ‘lem, de akár külön bolygón is élhetnénk. Bár általában elég bátran szólítok meg lányokat, Å‘t akkor sem merném, ha feltételezem, tud egy kicsit angolul. Valószínűleg keresztülnézne rajtam.”

 

Azt hiszem, jobb, ha innentÅ‘l átveszem a mesélést, megkímélve az olvasót az érdektelen részletektÅ‘l, és az „ahogy azt tudtam elÅ‘re” jellegű megjegyzésektÅ‘l.

 

A lány egyszer csak felnézett, és jó angolsággal megszólította barátomat. Kedvesen érdeklÅ‘dött, hova valósi, és mit csinál Párizsban. (Itt persze megjegyzi – éles ellentmondásba keveredve elÅ‘bbi eszmefuttatásával –, hogy pontosan tudta, így fog történni.) Beszélgettek egy keveset, meghívta a lányt egy üdítÅ‘re, Å‘ pedig hamarosan megkérdezte, nincs-e kedve felmenni hozzájuk játszani. Természetesen igent mondott. Egy közeli tizenöt emeleteshez sétáltak, ahol a lány leszázalékolt nagynénjével, apjával és bátyjával élt. Utóbbiak Párizstól távol kaptak munkát, így nem tartózkodtak otthon. Anyja régen meghalt. A nagynéni rosszul mozgott, fÅ‘ként szobájában ült és tévézett. Beköszöntek neki – nem lepÅ‘dött meg az idegen láttán.

 

A lakás berendezése szegényes volt: olcsó bútorok a kopott padlószÅ‘nyegen, pár poszter a sárgásfehér tapétán. A lány szobája azonban más. Egyik végében csaknem az egész falfelületet eltakaró lapos képernyÅ‘s tévé állt, alatta játékkonzol, mellette óriási hangfalak. – Ãœlj le – mutatott egy kényelmes kanapéra –, megtanítalak játszani. – Távirányítású játékvezérlÅ‘t kapott a kezébe, fejére háromdimenziós szemüveget és mikrofont. A lány elindította a játékot. Világoszöld falú szanatóriumi szobában találták magukat. Szemben apró, muskátlis erkélyre nyílt ajtó, a távolban fenyÅ‘erdÅ‘ látszott. Minden valóságosnak tűnt. A szoba közepén nagyon idÅ‘s férfi ült köntösben, karját az asztalon nyugtatta. LebiggyedÅ‘ ajka hangtalanul mozgott, néhány másodpercenként erÅ‘set pislogott, megrázta a fejét, mintha valami a szemébe ment volna.

 

– Jó napot, hogy vagyunk? – üdvözölte a lány derűsen.

 

– Mi? Jól. Jól – motyogta a bácsi.

 

– Elhoztam egy kollégámat, Å‘ segít majd kiszolgálni önt. Tudja, nekünk az a legfontosabb, hogy minél jobban érezze magát nálunk.

 

ÉrdeklÅ‘dÅ‘, és úgy tetszett, reménykedÅ‘ pillantást vetett barátomra, aztán egykedvűen bámulta tovább az asztalt.

 

– Hozhatok egy csésze finom teát? Biztosan jól esik. Pici rumot is teszek bele, ahogy szereti.

 

– Mi? Ja, jó. Igen, jó.

 

A lány kis konyhába vonta félre.

 

– Na figyelj – kuncogott –, most nem hallja, amit beszélünk. Lyukas csészébe öntöm neki.

 

A szobába visszatérve átnyújtotta a teát.

 

– Tessék inni – szólt biztatón –, amíg még meleg!

 

Ahogy a kezében tartott tányérkáról szájához emelte a csészét, a gÅ‘zölgÅ‘, közel százfokos folyadék a nyakába ömlött.

 

– Áááá – sikított eltorzult arccal, felpattant, de visszarogyott, és mellkasát kezdte dörzsölgetni köntösével. Nyekeregve jajveszékelt, közben hangosan zihálva kapkodta a levegÅ‘t.

 

Barátom ámulva nézte a jelenetet, különösen, amikor a lány nevetésben tört ki. – Jó, mi? – kérdezte a nyöszörgÅ‘ bácsira mutatva. – Figyelj, mindjárt megérted! Megmutatom, ki ez. – Megnyomhatott egy gombot, mert eltűnt a szoba, helyette mezÅ‘ jelent meg – messzebb falusi házak látszottak. Piszkos, meztelen emberek álltak sorban egy gödör elÅ‘tt, szemben velük egyenruhások, hátrébb civil falusiak. Az egyenruhások parancsnoka néhány lépéssel a többiek elÅ‘tt járkált, korbáccsal csapkodta csizmaszárát. – Ő az – mondta a lány. Valóban felismerhetÅ‘k voltak jó ötven évvel fiatalabb vonásai. Most megállt, és intett egy tizennégy év körüli fiúnak, hogy lépjen ki a sorból.

 

– Fordítson valaki! – kiáltott oda a falusiaknak. – Ki az a fiú melletted? – fordult hozzá. – Az öcséd?

 

A fiú igenlÅ‘en bólintott.

 

– Tessék, itt egy pisztoly, fel van húzva. Ha lelövöd, megmenekülsz. Ha nem, te is meghalsz, mint mindenki más.

 

A körülöttük állók nevettek, valaki tapsolt is. Barátom azt írja, ha nem tudja elÅ‘re, mi következik, azt gondolta volna, nem fogja megtenni, de a fiú némi tanakodás után fejbe lÅ‘tte a gyereket, aki nem hátra a gödörbe, hanem elÅ‘re bukott. Álmélkodás, taps. A parancsnok korbáccsal vágott a fiú arcába, majd közelrÅ‘l homlokon lÅ‘tte. Vidámság, újabb taps. Ezután információk jelentek meg a képernyÅ‘n: név, nemzetiség, beosztás, hozzávetÅ‘leg hány ember haláláért, megkínzásáért felelÅ‘s. Majd visszatértek a szobába, ahol a leforrázott még mindig bÅ‘rét tapogatta, halkan, szörcsögve sírdogált.

 

– Jaj, de sajnálom! – csapta össze kezét a lány. – Biztosan elrepedt valahogy a porcelán… Mindjárt hozok valami krémet, bekenjük.

 

– Ne! – rémüldözött a bácsi.

 

– De bizony. Muszáj. Az jót tesz a bÅ‘rnek ilyenkor…

 

ErrÅ‘l szólt tehát a játék. Tömegsírba lövetés, élve elásás, gázkamrába küldés, csonkítás, halálra kövezés, akasztás, keresztre feszítés, lefejezés – hosszú a listája a képtelen bűnöknek, amit a választható karakterek elkövettek vagy elrendeltek.

 

A huszadik és huszonegyedik század csaknem összes háborújának, diktatúrájának és népirtásának szereplÅ‘i képviseltették magukat a világ minden tájáról. Tekintet nélkül valódi életkorukra, illetve arra, életben vannak-e még a valóságban, mindannyian idÅ‘s, beteg, ápolásra szoruló emberként jelentek meg. Túlnyomó részük férfi, de akadtak nÅ‘k is köztük. A játékos feladata volt gondjukat viselni.

 

Napi tizennégy-tizenhat órát játszottak, rövid szünetekkel. Bevásároltak a nagynéninek, ettek valamit a gyorsétteremben, és siettek haza. Miután kiválasztottak egy alanyt, barátom általában rögtön végignézte bűnlajstromát. Hogy bizalmába férkÅ‘zzenek, egy darabig lelkiismeretesen gondozták – majd kezdÅ‘dött a móka. Számtalan módja akadt az idÅ‘sek kínzásának. A legegyszerűbb dolguk persze a mozgásképtelenekkel volt, akik tolókocsijukat sem tudták irányítani. Kint lehetett például felejteni Å‘ket a tűzÅ‘ napon. EgyikükrÅ‘l tudni lehetett, retteg a nagytestű kutyáktól, átengedték hát hozzá a szomszéd rottweilerét, hogy körülötte szimatoljon, morogjon. Majd tréfásán szidták: „Nahát, mint egy gyerek, pelenkázni kellene…” Volt, aki mindennél jobban szerette az édességet. Türelmetlenül remegve emelte szájához a csokoládékockát, néhány pillanatig egyetlen hatalmas ízlelÅ‘bimbóvá vált. Látszott, az édes ízen kívül megszűnik számára a világ. Talán úgy érezte, Å‘ maga az íz. Meglepték két konyakos meggyel, melyeket mohón habzsolt be. A harmadikból injekciós tűvel kiszívták a konyakot, és hypót fecskendeztek a helyére. Barátom állítja, soha életében nem élt át olyan boldog izgalmat, mint mielÅ‘tt átadták neki.

 

Hosszan folytatja a sort, én nem teszem. Csak annyit még, hogy megölni nem lehetett az öregeket. Bármit tehettek velük, nem haltak meg.

 

Egy nap aztán irtózatos fogfájásra ébredt. Mivel Franciaországban nem volt pénze fogorvosra – itthon is a szüleitÅ‘l kért kölcsön –, elbúcsúzott a lánytól, és azonnal hazaindult. KésÅ‘bb részletesen elmesélte, mennyi gennyet takarítottak ki a fogüregébÅ‘l. Undorító. Ráadásul olyan idegesítÅ‘en lapos lett így a történet vége, hogy azt kívánom, bárcsak el se olvastam volna. Se füle, se farka az egésznek. Fogalmam sincs, mit csinált valójában Párizsban, ha járt ott egyáltalán, de ha már kitalálta ezt a videójátékos mesét a lánnyal – persze egy szót sem hiszek belÅ‘le –, valami frappáns befejezést még odabiggyeszthetett volna. Felvetésemre a szokásos bosszantóan bölcselkedÅ‘ modorban fejtette ki, hogy Å‘, aki ismeri a jövÅ‘t, velünk ellentétben nem igyekszik utólag ok–okozati összefüggéseket gyártani, mesterségesen kapcsolatba hozni eseményeket, mondatokat, gondolatokat. Javasoltam, forduljon szakemberhez.

 

„A fogorvosi székben ülve elképzeltem a koponyámat, miután meghaltam, és lemállott róla a hús meg a bÅ‘r – zárja írását. – Ki tudja, miért, az járt a fejemben, hogy ekkor már genny sem képzÅ‘dhet a fogam alatt. Mélységesen elszomorított a gondolat. Amikor szólni tudtam, megkérdeztem a fogorvost, van-e rá lehetÅ‘ség, hogy az ínyembÅ‘l kiszívott gennyet egy kis üvegcsében hazavigyem, és a polcra tegyem emlékül. Tudtam pedig elÅ‘re, mit felel.”